Abban az időben a Gólya-utcában laktunk. Egy hosszú, keskeny udvar
végében, földszinten volt a lakásunk: konyha, szoba. Hogy kik
voltak a szomszédaink, nem emlékszem, csak a szemben levőre, annak
is csak a feleségére, meg a lakóira. Az ura pincér volt, ő maga
gyönyörű szép, gömbölyű asszonyka és a lakói, a két
orvosnövendék, egyre évődtek vele. De nyár volt és este végig a
keskeny udvaron ültek az emberek ingujjban, a nők is nagykomótosan
öltözve, és hűsöltek.
Apám nehézkes léptekkel jött haza a munkából. Megmosakodott,
megvacsorált, azután hosszú pipájára gyújtva, szintén az udvarra
tolta székét. Nekem ez volt a legnagyobb gyönyörűségem. Mert
ekkor összekerült Janowsky úrral, aki szintén kinn pipált és a
két férfi kezdett egymással vitatkozni.
Az apám tanulatlan asztalos, Janowsky úr ügyvéd. Ez parasztember
fia, amaz bárói sarjadék. Azt tudta felőle az egész udvar. Magas,
hajlottnyakú, szép öreg úr volt, – amint most látom – nagyon
szegényesen öltözve járt s nem is igen lehetett pénze, sem rendes
foglalkozása. De akkoriban a szobaúrban felsőbb teremtéseket
láttam, mert a szegény emberek utánuk éltek. Nyolc forintot
fizetett egy ágyért a hordárnak, aki mellettünk lakott, holott
szemben a két orvosnövendék együtt fizetett öt forintot. Főleg
azzal imponált nekem, hogy amikor papirosban hol füstölt
disznóbordát, hol libacombot (a zsidó libásasszonytól, akinél
minden méregdrága) hozott magával vacsorára, hát a csonton annyit
hagyott, hogy érdemes volt megszerezni a csontokat és lerágni őket.
A görögdinnyének meg majd a fele husát hagyta a héján, míg az
egész házban a zöld rész feléig kanalazták a levét.
Az apám igen okos ember volt. Nem végzett sok iskolát, de munkás
létére sokat tudott, különösen a szocializmushoz. Ezért
akármiről folyt a beszéd, egy váratlan fordulattal a
szocializmusnál termett. Ezen aztán a két öreg ember, mert Janowsky
úr is túl volt már az ötvenen és vastag, a felső ajkra kunkorodó
bajusza egészen fehér volt, késő éjjelig el tudott vitatkozni,
apám nagy hevülettel, Janowsky úr roppantul komolyan és
meggondoltan. Mindenben igazat adott édesapámnak és mégis úgy
toldta meg a beszédét, hogy egészen más értelme támadt.
Én szomjasan lestem a szavukat. A küszöb lépcsőjén kuporogva
néztem a Janowsky úr finom száját, amint a sűrű fehér bajusz
alatt oly különös meggondoltan ejtette a szókat. Szinte
körülesztergályozza, gondoltam asztalosfiú létemre. Azt csodáltam
leginkább, hogy az apámat egyenlőrangú vitatkozófélnek ismerte
el, holott nekem úgy rémlett, ha én volnék ő, nem is tartanám
érdemesnek szóba állani olyan velem nem egyívású emberrel,
amilyen az apám.
Magándolgairól nem igen beszélt. A jelenéről éppenséggel semmit.
Nagysokára megtudtam, hogy foglalkozása voltaképen nincs, hanem a
bátyjától vagy az öccsétől, aki hatalmas nagy úr, kap havonta
vagy ötven forintot. Akkor elszédültem e summa hallatára, ma persze
már látom, hogy az öregnek nem igen telt másra, mint
papiros-vacsorára.
Közbe-közbe beszélt valamit a régi időkről. Ekkor kinyílott az
elmém, hogy egy ember ül előttem, az apámmal egy sorban, aki
grófokkal, bárókkal van sógorságban, komaságban. Csak
kisfiú-élményei játszódtak ily káprázatos körben, legalább
erre kell következtetnem abból, hogy a nagyapja szerepelt bennük
mint galiciai hatalmas földesúr.
Ez úri világ létéről innen kaptam az első kalandos fogalmakat. De
hiszen nem erről akarok én beszélni, hanem arról a szomoruan
izgalmas eseményről, mely Janowsky urat sajátságos viszonyba hozta
familiánkkal.
Míg az öregek politizálgattak, az udvar lányai hármas, négyes
sorokba kapaszkodva jártak föl-alá az udvaron, vagy kint az utcán.
A néném is köztük volt. Most is emlékszem rá, ő volt az
egyetlen, aki le nem tette a fűzőjét az esti sétáknál. A többiek
közt volt olyan is, aki mezítláb járkált, mivel így kellemesebb.
Én persze nem vettem észre, hogy szép volna, egyrészt mivel az
ilyen kis fiú csak az édesanyját tartja szépnek, másrészt a
nénémmel örökös hadilábon álltam. Olyan különös, véremet
lázító gőggel tudott beszélni és egyre kiszolgáltatta magát
velem. Aztán engedetlenkedett az édesanyámmal, különösen ha
arról volt szó, hogy az utcán valamit cipeljen. Sehogy sem tudtam
fölfogni, mi röstelni való van azon, hogy valaki a pékhez menjen a
kenyérért, vagy a dézsával menjen a vízvezetékhez. Szívtelennek
tartottam, mikor elnézte, hogy édesanyám, aki egész nap dolgozott
és beteges is volt, akkor is törje magát, mikor ő otthon volt. Egy
lány sem olyan, mint ő és kisasszonynak gúnyolták a háta
mögött. Pedig csak három forint ötven krajcárt keresett hetenként
egy varróműhelyben.
Nos, ennek a Márta nővéremnek az öreg Janowsky szokott néha apró
ajándékokat hozni. Hol egy szép szőlőfürtöt, hol egy kis
virágcsokrot, vagy egy papiroszacskóban finom cukrokat. Márta
mosolyogva köszönte meg az ajándékokat, de nem igen beszélgettek
különben. Janowsky úr az apámmal politizált, ő a lányokkal
vihogott. Éppen csak hogy néha találkoztak az utcán, hazajövet,
ilyenkor az öreg úr természetesen hozzácsatlakozott és együtt
értek az ajtónkhoz.
Egyszer csak nagy izgalomban találtam a házunkat. Az apám hangosan
káromkodott, a mama csitította. Nem tudtam, miről van szó, csak azt
értettem, hogy édesanyám szerint nem olyan szörnyű nagy dolog az.
Hogy szólhatott volna ugyan, de ha nem szólt, annak csak apa heves
természete az oka. Nyilván nem mert.
Denikve Mártáról beszéltek. Hogy nem jön haza egy darabig, mert
egy úriasszony magával vitte Isaszegre a birtokára, hogy ott varrjon
neki. Csak levélben értesített bennünket erről és a nagy
sietséget azzal okolta meg, hogy az úriasszony nem akar várni, míg
otthon összeszedi a holmiját és szól a szüleinek. Hanem küldjék
utána csomagban a legszükségesebb fehérnemüeket Isaszegre, poste
restante.
Janowsky úr ezúttal nem volt otthon, ez még jobban bántotta az
édesapámat. Legalább politizálással könnyíthetne magán.
Édesanya szó nélkül hallgatta kifakadásait és összerakta a
postacsomagot. Én írtam rá a címet, meg én állítottam ki a
szállítólevelet.
– Édesanyám, – szóltam – hát nem volna egyszerübb annak az
úriasszonynak a címére küldeni a csomagot, kinél a Márta van?
Erre a kérdésre nagyon meghökkent a szegény asszony. Az apám is.
– Hát kicsoda is az az úriasszony? – kérdi durván.
– Eh, amilyen ugrifüles leány, elfelejtette megírni.
– De mért írja, hogy poste restante küldjük? Ha elfelejti, ezt se
írja! A dolog éppenséggel nem tetszik nekem.
Úgy látszik, édesanyámnak sem. Éjtszaka fölébredtem, hallottam a
fojtott zokogását. Reggel csöndben, szomoruan látott a dolga után.
Közben a Márta holmijai között kotorászott és meg-megsímogatta,
ami kezébe került, majd meg a szemét törülgette. Úgy tettem,
mintha nem venném észre, mert láttam, hogy rejtegeti.
Másnap Janowsky úr otthon volt. A mult éjtszakát nem töltötte
otthon.
– Jó, hogy ma nem hozott gyümölcsöt a Mártának, – kezdte a
beszédet édesapám – mert nem találná itthon.
És elmesélte, mi történt a lánnyal. Janowsky úr végighallgatta
összehúzott szemöldökkel, aztán csak annyit mondott:
– Nincs benne semmi rossz, fogadni mernék, hogy holnap levelet
kapnak már.
Csakugyan, másnap jött levél. Igen gyöngéd, szerető levél,
amilyet nem tettem volna fel a rideg Mártáról. Hogy ne aggódjanak
érte, nagyon jó helyen van és igen gyakran fog írni, még pénzt is
fog küldeni.
Ez az utóbbi igéret még édesapámat is lecsöndesítette. Nagy szó
a pénz az ilyen szegény embernél, akinek egész heti keresete, ha
jól megy, tíz forint. Jött is levél, egyszer pénz is és a
háznál békesség volt vagy három héten keresztül.
Sokkal jobban sajnálta apám, hogy Janowsky úr azóta gyakran maradt
ki éjtszakára és az estéli politizálás megszakadt. Dolga van,
mondta az öreg úr, valami örökség után jár és ezért sokszor a
környékbe kell utaznia.
Három hét multán apám megint kezdett békétlenkedni. Mi van azzal
a lánnyal? Ennyi idő alatt tíz regement asszonyt lehetne
kistafirozni, s ha annyi a dolga, hát hol van érte a pénz? És még
mindig poste restante irat magának. Hát olyan titok az, hogy kinél
tartózkodik?
Én már búcsúztam a vakációtól, itt a beiratás ideje. Ehhez is
pénz kell és apám most már duplán háborgott: Mi van azzal a
lánnyal?
Vasárnap aztán elment a Márta régi varróműhelyébe és tudakolta,
hogy is hívják azt az isaszegi kisasszonyt, aki a Mártát magával
vitte? Nagyot néztek rajta és kijelentették, hogy Isaszegnek a
hírét sem hallották.
Szörnyű háborgás volt akkor este. Szerencse, hogy Janowsky úr nem
volt otthon, idegenek előtt ezt a dolgot titkolni kell.
Most már bizonyos, hogy Márta nincs Isaszegen. De hogy kapja meg a
leveleket? És hogyan adja föl a magáét? A poste restante titka meg
volt fejtve. Nincs más lehetőség, mint hogy valaki elmegy a
levelekért Isaszegre és föladja az övéit. De hol van ő?
Bizonyára itt, Budapesten.
A nyomozás megindult. Mikor az ember gyanakodni kezd, roppantul
éleslátó. Valamiképen feltűnt, hogy valahányszor Janowsky úrnak
dolga van vidéken, mindig azután jön levél Mártától. Csak nem ő
a postása?
Azonkívül Janowsky úr sohasem tudakozódott Márta után, pedig egy
kevés érdeklődés az ő kedvence után nagyon természetes lett
volna. Aztán meg ha apám kezdett róla beszélni, elpirult és másra
terelte a beszélgetést. Janowsky úr határozottan gyanus volt.
Egy este aztán apám rámparancsolt, hogy kövessem. Édesanyám is a
fejére vette a kendőjét és egyre kérte apát:
– Csak szelíden, az Istenért, csak szelíden.
Mire apám rámordult:
– Ha igaz, mindkettőnek kicsavarom a nyakát. De előbb lássunk.
Az utcán utasított, hogy a Rákosárok-utca közelében jegyezzem meg
magamnak, hol áll rendőr, hogy szükség esetén rögtön
megtaláljam.
Nem értettem a dolgot, csak tudtam, hogy Márta keresésére megyünk.
A Gólya-utcából a Rákosárok-utcába a szörnyű hosszú utat
borongó csöndben tettük meg. A Sugár-úton láttam rendőrt, a
szívem nagyot dobbant. Apa csak nem akarja Mártát becsukatni?
Tovább mentünk. Majdnem az utca végén, a vasút füstje megérzett
a levegőn, befordultak egy alacsony kapuba. Benyitottunk egy
földszinti ajtóba.
– Itt lakik az a fiatal nő? – kérdi apám.
– Nem lakik itt idegen – felelte egy szurtos asszony, maszatos kis
csecsemővel a karján.
– Figyelmeztetem, hogy én az apja vagyok és biztosan tudom, hogy
itt lakik magánál. Utánajártam annak az úrnak, aki kitartja. Ha ki
nem nyitja az ajtót, rendőrt hívok.
Hát ezért kell a rendőr!
Az asszony megszeppent, édesapám az ajtónak tartott. Anyám
könyörögve kapott a karjába:
– Majd én!
De akkor már föltépte apám az ajtót, anyám azonban megelőzte és
sikoltva berohant. Odabent is sikoltott valaki.
Mikor én is beértem, majd elájultam. Iszonyatosan bűzhödt volt a
levegő. Apám Janowsky urat tartotta a torkánál fogva és
egyre-másra összegazemberezte. Édesanyám átölelve tartotta
Mártát, aki a földre roskadt s az ölébe szorította arcát.
– Megöllek, gazember! – ordította az apám.
– Csak csöndesen, hiszen én mindenre kész vagyok – nyögte az.
– Fölösleges a botrány, kedves szomszéd, majd megértjük
egymást.
Anyám meg szelíd szóval és forró csókkal bátorította Mártát.
Kivonta magával a szobából, ekkor láttam, hogy lesoványodott és
milyen ijesztően sápadt volt. Amellett egészen meg is szelídült.
Engem is megölelt és megcsókolt.
Igy mentünk haza.
Azt hittem, Janowsky urat apa megöli és komolyan aggódtam érte. De
apa is hazajött. Nem szólt egy szót sem, Mártára rá sem nézett.
Mi lett Janowsky úrral?
Édesanyám remegve meg is kérdezte tőle. Apám habozott egy darabig,
mintha röstelte volna mondanivalóját, aztán erőszakosan kibökte:
– Fizessen a gazember, amíg tud. Aztán majd elbánok vele.
És Janowsky úr még soká lakott a szomszédságunkban. Nem
politizáltak többé egymással, hanem pénzről beszéltek. Janowsky
úr adott is, azt hiszem, havonként húsz forintot. Hogy miért, nem
tudtam, csak szörnyen rösteltem a Janowsky úr szomorú szemébe
nézni.
Egyszer azt is hallottam, hogy a gyerek meghalt, de Janowskynak nem
kell róla szólni. Később aztán elhurcolkodott, vagy mi mentünk
előbb ki a Gólya-utcából és azóta se nem hallottam felőle, sem
nem láttam. Márta összeszedte magát, ismét munkába járt és ép
olyan gőgös és rátartó volt, mint azelőtt.