A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha
az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.
A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm
hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne?
Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem
tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis…
Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…
A barátnő: Én? Hova gondolsz?
A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.
A barátnő: De kérlek!
A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is
megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a
művésznőknek olyan különös varázsuk van.
A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál
általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a
feleségébe, vagy nincs vére.
A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom.
Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem
gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan
vagyok.
A barátnő: Már miért?
A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy
örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól,
s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.
A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.
A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?
A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától.
Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös
véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram
akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a
tűzbe tenném a kezemet.
A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni?
Be tudod-e bizonyítani?
A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten
is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a
hűséget?
A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.
A barátnő: Ugyan.
A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket
összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.
A barátnő: Detektívvel?
A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra
hívom, s magam megyek el.
A barátnő: Ez kitünő ötlet.
A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan
elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi,
hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán
nem megy.
A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett
bizonyságot teremteni.
A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.
A barátnő: És az?
A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő
teljes barátságára van utalva.
A barátnő: Kíváncsivá teszel.
A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát
úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán
tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én
tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.
A barátnő: Csábítaná?
A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy
nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe
leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én
megbízásomból.
A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez
megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.
A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet,
mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha
csak ennyi kell, vállalkozol rá te.
A barátnő: Én?
A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én
tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s
akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a
lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!