Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott
folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A
leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett.
Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most,
mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos
hangon kijelentette:
– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör
nélkül.
A nagymama felült az ágyban és rábámult:
– Tükröt?
– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.
A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.
– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam
tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony
férjhez is mennél?
– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni
akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább
ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor
megszököm.
Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen
belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:
– Gyere ide.
Az dacosan melléje állt.
– Tükröt akarsz?
S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy
fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.
– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak
tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg
a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez,
ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba
áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám
kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a
tükröt, de aztán nézz is bele!
És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a
kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.
_SZEGÉNY ASSZONY!_
– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat
nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt
semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak.
Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával
körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal,
mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és
madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen
fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy,
mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem
így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván
kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan
mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a
felesége.
– Szörnyűség!
– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam
volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert
halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem
igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval
és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett
lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is
szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül
kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált,
nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba
jövök? S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind
tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el
egy esztendő s meg is csalt.
– A nyomorult!
– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy
nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a
szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged,
hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta,
jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit
szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke
hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.
– Én értem önt.
– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk
férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan
szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos
magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban,
gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a
jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet,
megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem
vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.
– Szegény fiú!
– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán
az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk
fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is
becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja
feleségét.
– Ne mondja!
– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez
nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt
hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre
tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.
– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…
– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott
a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe
lőtte magát.
– Ah!
– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte
magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer
váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van
ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit,
végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis
azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott
árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép.
Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl
a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem
lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes
férfiaknak együttvéve.
– És mi lett belőle?
– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol
kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott,
kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem
idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.
– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?
– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban
töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és
gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz?
Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már
befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány
képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat
tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is
magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom.
Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá
mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor
rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi.
Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint
azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az
volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit
szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart
ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett
volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre
kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen
voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni. Nyugodtan ültünk
egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba
ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a
lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember
egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja:
maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta
az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg
volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem
tudta volna később, hogy mondott-e valamit. De hát drágalátos
uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót,
ellenem pedig válópört indított.
– Hát így történt a válás?
– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember
vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy
gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett
élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával,
szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember,
akivel a végzet összehozott, gazember volt.
– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?
– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat
keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam
szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem.
Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem
akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és
hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy
egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek
másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól,
ahogy engem eldobtak.
– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne
szerethesse senki önmagáért.
– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem
soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk
férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem
ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek
ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a
többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám
azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom
magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s
talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok
voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?
– Szegény asszony!
_PRÓBA._