A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden
szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a
szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz
az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel
és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett
rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt.
Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét,
a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta
szemét a kislányra:
– Ejnye be szép maga, kisasszony!
Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt
ember, hogy a feleletet is be merte volna várni.
A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött,
kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a
nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek.
Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét
év óta először ismét szóba hozta:
– Nagymama, mégis szeretnék a városba menni.
A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s
tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és
izgatottan tiltakozott:
– Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!
De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett
léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett
meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett
belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak
most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából
duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és
kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről
egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény
kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az
ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.
Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az
ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:
– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az
ablak alatt.
Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett.
S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a
kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel?
Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak
leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem
mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet,
nem is találta többé szépnek.
Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel,
babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel,
ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.
A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A
horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé
kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.
– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe
vágni a pápaszem lerázatásának.
– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom
éjtszaka.
– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én
főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.
És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem
láthatta a boltoslegényt.