Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké
hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek
verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna
ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány
gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki.
– Nagymama, sétálni is árt?
– A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki
sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az
ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon.
– Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy
márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha
üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten.
Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a
Dunát!
– Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló.
Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad
sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek.
– Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja
visszafojtani a sírást.
Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú
pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s
mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével
egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe:
– Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam
akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első
engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted?
Ezt megint meg kellett érteni.
A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság
élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán
csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a
nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak
bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az
öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és
szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az
öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske
aléltan feküdt a hálóban.
És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki.
Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel
vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az
emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe
kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem.
Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett
a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura,
különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A
vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az
ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak
ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol
tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn
forrását.