A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló
ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna,
száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után
kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított
ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az
imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a
lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia
elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára
fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva
unokája és főzi a kávét. Az is barna.
És beszél neki:
– A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál.
Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell
ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne
állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor
eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta
vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és
tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te
átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá.
A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje
szegzi a kötőtűket.
– Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd.
Látod? Itt a karcolása a padlón.
– Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad?
– Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet.
Mindig sírni kell a nevetés után.
– És te sohasem nevettél?
– Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta
nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek.
A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A
kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama
szigoruan rászól:
– A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz,
mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a
virágot.
– Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem?
– A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a
boldogsághoz, nekem sincs több.
– De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal.
– Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád
fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert
téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a
gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak,
hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már
megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló
éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül
és imádja istent. Értetted?
A kislány nem érti, de bólogat a fejével.
– Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt
mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt
tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell
lenni, ahogy én akarom. Értetted?
Ezt már megértette a kislány.
– Most eredj, főzd meg a kávét.
És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig
még csak nem is nevetett.