– Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a
kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre.
Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a
gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben
hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy
akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni.
Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében,
melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt,
hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával.
Hát kellett ez neki?
Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe
állt s vonagló szájjal mondta:
– Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat.
A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta
a nyakát és kétségbeesve kiáltotta:
– Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen
hitvány, rossz teremtés, mint én?
S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az
előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett
következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi
házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi
jelentés szerint végkimerülésben.
A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta
először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott
magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott
benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva.
S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta.
S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És
gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért,
ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs
betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a
zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy
elé:
– Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem?
_A PÓK._