Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni.
Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján
megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek
pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés
először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte
meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő
nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy
érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a
gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább
élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem
szülte meg?
S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi
asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb
teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult
el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett
reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette
arcát, úgy rebegte:
– Nem tehetek róla, hogy még élek.
Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy
fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s
megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz
magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény
beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni.
Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél
hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a
gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha
benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött
szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig
felelt.
– Mi baj?
Nem kap feleletet.
– Mégis, mi baj?
Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz
nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt
mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi.
Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik,
hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki
elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá.
– Hát tudod az ellenkezőjét?
Erre sem kap feleletet.
Aztán később:
Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a
szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge
teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát
mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg
lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony
szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek.
Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott.
Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott.
Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És
simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást:
– Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed?
Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb
előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind
gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt
otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű
lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga
könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után
elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A
kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten
fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még
elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen
szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz
nélkül.