– Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla
biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona
fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a
zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel
követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt
perccel.
– Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak
fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc
kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos
ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel
titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat
ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen
óriási alakot ritkán látni Pesten.
Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi
ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki
egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem.
Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst,
pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy
föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele.
Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja.
Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az
adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon
lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant
családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának
dacára.
Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé?
Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki
mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja
takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti
a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is.
Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos
cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona
hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az
adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek.
Pénzgond, szerelmi gond nélkül.
No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy
borítékot csúsztatott a kezébe:
– Menjetek nászútra.
Ezer korona volt benne, nászútnak elég.
De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra
megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta,
nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az
asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden
percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve
kérdezgette magában:
– Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem
van, de az orvos azt mondja: nem igaz.
Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka
mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S
hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el
volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint
rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a
takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi
csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe
csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt.
Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal,
akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell.
– Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok
bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal
indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő
maga pakol s megy vissza a hónapos szobába.
De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt
feléje:
– Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig
távol maradj!
S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte:
– Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van.
– Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember
vár.
Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos
szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta
a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést
nem fogja megölni.
– Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta
maga előtt, hogy gondolta.