Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva
tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a
szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának
kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.
Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.
– Kéretem a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– A szobádban nincs kályha.
– Tudom.
– Te fázol, Annuska?
– Fázom.
– Ezért nem tudsz zongorázni?
– Ezért.
– Mit csináljunk?
– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.
A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.
– Napközben légy itt.
– Zavarom a bácsit.
– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az
egész.
S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.
– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.
– Nincs hely. Hová tegyük?
Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi
eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.
Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.
– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami
ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy
szobát keresnek.
S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az
elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a
belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak
abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett
és dadogott:
– Talán ez?
S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a
nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és
símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és
megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt
a ziháló emberhez.
– Mi baj? – kérdezte az.
S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:
– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.
– És nem küld el maga mellől?
– Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy?
– És megborotválkozik a bácsi?
– Minek?
– Mert így szurkál a szakálla.
Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta:
– Megberetválkozom.
S visszamentek.
– Pista, a beretva!
S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra
nézett s kacagott és megölelte.
– Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az
alvó princet!
_ERDŐ SZÉLÉN._
A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap
sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a
levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az
árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem
fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért
egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott
az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú
ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy
fölakassza magát.
Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz?
Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat.
Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az
életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz
meghalni?
Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak
érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát
eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája.
Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal.
Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember,
mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová
igyekszel, jó öreg?
Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem
nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé.
Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé.
Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy,
öreg?
Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek.
Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs
kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet
csókolná?
Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és
szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő
folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni,
míg meg nem látom.
Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint
gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a
könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett
gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a
gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény
öreg, ha adhatnék belőle tenéked!
Az öreg: És mégis meg akarsz halni?
Az ifjú: S te mégis élni akarsz?
Az öreg: A reménység tart.
Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk,
a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a
szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a
gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az
erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és
boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat!
Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a
varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy
fekete semmiség.
Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó
öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig
érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal,
mielőtt az édesség keserűséggé válik.
Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a
haláltól.
Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a
perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még
egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a
boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert
különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod,
te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan
és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez
az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos
leszegényedés, az örömtelen elárvulás.
Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a
színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne.
Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e
kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te?
Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból
boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a
léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után.
Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék.
Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a
boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg,
szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás
gyönyörűségében.
Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra,
holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem
szebb-e, mint a ma?
Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál.
Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet
tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja
fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem
fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután
telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál!
Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid
itt maradnak.
Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla,
nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom
virágos virulásomban.
Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól
fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek.
Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha
ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a
homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges
kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy
megmeneküljek marásától.
Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet
többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly
hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog
többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg
ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok.
Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről,
mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor
boldog.
Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és
a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött
van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal?
Az öreg: Voltam.
Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a
napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt.
A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra
vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől
valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled.
Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat?
Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat
semmihez. Isten veled.
Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az
öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését
hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből.
Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét.
Az öreg: Mily boldogság!
És fölakasztotta magát.
_VÉGRE!_