A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit.
Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott
szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és
hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és
porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős
hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz
virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt
márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból
ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében
volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt
pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi
engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.
Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a
fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A
szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt.
Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr
megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni,
mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a
szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit
olvasott, vele együtt belepte a por.
A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a
változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei
jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem
olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg
az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen
végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad
takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan
furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.
De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint
betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit
akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott.
Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát
énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a
kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg,
úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment
emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem
érintkezett.
A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról,
ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De
a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi
ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a
fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte,
hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a
kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.
Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek
s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt,
hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett
volna meg:
– Pista, kéretem a kisasszonyt.
A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.
– Parancsol a bácsi?
– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne
kerüljenek az én kezembe?
– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek,
akkor én választom el a kettőt.
– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása
fölött.
A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak
úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S
mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott
gondolkodni. Zavarta a csönd.
– Pista, a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– Mért nem énekelsz, zongorázol?
A kislány csodálkozott.
– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.
A bácsi ránézett.
– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?
– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.
– Micsodán?
– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a
bácsit, míg elkerülhetek.
A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se
nézett.
– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova.
Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.
– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és
én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó
volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és
rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem
jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.
A bácsi még rá is emelte a szemét.
– Hát nem jó az, ha mindent szabad?
– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad
minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább
elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt
hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már
ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a
kornyikálásommal.
A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy
most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott
rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem,
melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a
kislányos értelmeket.
– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy
muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.
– Igazán?
A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta
kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón.
Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással
omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott
márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.
Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem
jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.