– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.
Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és
gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek
szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan
papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul,
s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a
por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince
elfelejtett, vagy féltett zugában.
Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna.
Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem
látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája,
szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem
viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha
álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet
ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot,
mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján
rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a
könyveket, hogy ráterítse az abroszt.
– Már dél?
– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.
– Akkor jöjjön be.
Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta
várakoztatja.
A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A
tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán
mosolygott és durcáskodott:
– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?
Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem
lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb
gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő
szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a
gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne
volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az
alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a
porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor
feléje nyújtotta a kezét:
– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy
mihez tartsd magad.
– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette
kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol
a bácsi nekem lakást rendel.
Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:
– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig
várjak uzsonna nélkül.
A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt
neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S
közben útbaigazította a kislányt:
– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon
változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a
szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz.
Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy
együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.
– És ha unatkozom?
– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek
meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is
lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.
A kislány elbiggyesztette a száját.
– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet,
ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De
mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?
Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.
– Én savanyú?
A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang
tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a
kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta
magát:
– S milyen csinos ember a bácsi?
– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött
volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A
bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet
menyasszonyi fátyolban.
– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg:
semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem
kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok
leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó
barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az
enyém.
A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az
emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha
megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:
– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha
beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.
– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.