Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a
főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a
frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy
előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és
amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném,
akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az,
hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire
nem szorulnék.
Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja
szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult.
Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát
negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem
tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne
olvasná róla a pénzhiányt.
– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal –
csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.
S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.
Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép
lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten
kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a
vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben
bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos
osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt.
Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a
vagyonos osztályhoz tartozom.
Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár
hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez
járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő
kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy
tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy
százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény
ember.
Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól
csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért,
ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya,
akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt
megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én
költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a
szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga,
aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz
engem, aki a lányát tönkretettem. S valahányszor elmegyek hozzá,
– ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton
sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette
koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer
koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet
tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az
öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy
pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a
legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési
vállalkozónak csapott föl. A hiányt persze nekem kell pótolnom, az
én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én
nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként
a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.
Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból
és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most
már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell
halnom.
Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én
vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a
legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen
gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott
és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még
diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte
föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és
nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy
henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a
fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.
Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a
rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a
kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát,
igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a
kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát,
kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták
kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet,
keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan
mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:
– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!
És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke
haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás
derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:
– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek
elveszi majd a grófkisasszonyt.
S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja?
– ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem
szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:
– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad
a gróf úr szeretőjét.
Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is
szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!
*
Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely
kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános
sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a
nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen
kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a
pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe,
nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük,
különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és
elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom
ellen.
A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy
meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a
takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat
igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő
elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát
kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett
az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát
csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől.
Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt
szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal
nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?
S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon
bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a
gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a
sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre.
Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül
ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.
Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este
azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal,
mint szegény pincérhez illik, szólott:
– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom
az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr
számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak
csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy
nem lesz keresetem sem.
Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte
fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult
s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel
rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.
– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység?
Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…
Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés,
recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál
vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó
bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal
fölfegyverkezve rontottak be.
– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és
rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel
s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis
csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.
De Jerome ijedten kiáltotta:
– Méltóságos úr, eresszen el!
– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás,
akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a
vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?
– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem
magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…
Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből
Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:
– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!
S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az
agyvelőm és én szörnyethaltam.
_ELBESZÉLÉSEK._
_CSIPKERÓZSIKA._