Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás
pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó
lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok
fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.
Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?
– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.
S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan
kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt
egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja
magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos,
vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol
a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes
ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy
gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám
szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza
a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.
– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a
szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is
bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én
irgalmatlanul kezelésbe fogom.
– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.
– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én
kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.
Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.
– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a
földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő
földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja
magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.
Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már
tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én
megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom
tartani, hogy vakon megbízhassam benne.
A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal,
fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék
s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az
ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:
– Doktor, doktorka, nem szabad?
– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát
vehetik, mert vidám ember.
– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás
jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.
A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget
egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a
beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen,
kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom
soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám
hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról
makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.
Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig
mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam.
Dr. Calmus vígan kacsint felém.
– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom,
hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.
Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát
álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam,
nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam
végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.
– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már
végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog
engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert
mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s
meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy
életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s
nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis
kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.
Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak,
miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel
váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága,
aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a
karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan
permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon
csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a
lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt.
Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a
paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi
könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.
– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet
vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét
múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni
fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak
az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől
megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a
lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől
visszatér a memóriája.
Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán
nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem.
Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a
hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám
üt és azt mondja:
– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már
későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is
és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam
meg.
Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a
rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom,
amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:
– Ne üss!
Aztán az ölembe ül és vadul csókol.
– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem
szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én?
Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy
utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az
elhitte rólam, hogy… ó…
Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és
keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.
– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a
doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És
szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.
Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével
akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött
belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem
engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig
ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S
most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre,
nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:
– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz
nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én
jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.
S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem
gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam
érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden
gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a
szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az
ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog
téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog
támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem
sanyargatni fog: mért öltél meg engem?
Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt
ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná,
micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben,
hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom
sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára
gyujtva, mondtam magamnak:
– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék
egészen annak, hogy szabadultam tőle.
Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani.
Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül
szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a
lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen
élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?
S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a
gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá
kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor
komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb
kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha
kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem
magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely
kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.
– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán
máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora
lesz.
Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy
kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva,
kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára
emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi
őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki
baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa
komédia, mint az enyém.