… Végem van, – gondoltam. S a rettentő pók szívembe eresztette
lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna
magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom,
nem lehet ez igazság! – Végem van. S iszonyatos kacagást hallok s
a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.
Felébredek? Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren
vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van.
Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az
utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot. S
ágyam szélén egy tünemény ül, – mért ne ülne ágyam szélén
egy tünemény? – Egy szőke hajkoszorúba foglalt fehér leányarc,
olyan szende, olyan szomorú, és kék nagy szeme rám néz, nem tudom,
szerelemmel-e, vagy részvéttel? Két kezét az ölében
összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem
tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a
jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra.
– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? – rebegem, abban a tudatban, hogy
álmodom. – Pardon, kisasszony, – folytatom abban a tudatban, hogy
nem álmodom. – Akármi hozta ide, áldja meg érte az Isten.
Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi
gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a
rettenetes érzés. A pokolba jött, hogy oda vigyen.
A szép leány szemeibe könny szivárog.
– Legyen áldva jóságos részvétéért. Ugy-e ön sajnál engem?
– Végtelenül – rebegi – és sajnálom, hogy nekem kell ezt a
gyötrelmet okoznom.
– Önnek?
– Nekem. Én… én…
– Beszéljen, mondja meg, amit mondani akart
– Úgyis meg fogja tudni, jobb, ha mindjárt megmondom. Nem vagyok
én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…
– Ön? Fúria?
– Aki sarkába szegődtem s hivatásom, hogy soha megnyugodni ne
engedjem.
– Ezzel az arccal? Fúria?
– Ne higyjen a szemnek és ne a babonának Én vittem őrületbe
Oedipust, tőlem nem tudott aludni Brutus, miután ledöfte Caesart. Ne
keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom
körül a kígyók. Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert
meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú,
mint én.
– Nem lehet, tudom, hogy ön nem rossz.
– A büntetést a jóság találta ki, a bűnt a jóság szenvedteti
meg.
– Nem lehet igaz. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban
egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…
– Szegény ember, ezzel az álommal is én költöttem fel, hogy még
jobban meggyötörjem.
– Hát akkor gyötörj, szép, szomorú jelenés. Nyugodtan,
megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.
Lehorgasztotta fejét s szemeiből könnyek folytak.
– Szegény ember, mért nem gonosz maga?
– Ugy-e, hogy nem vagyok gonosz? Hála néked, hogy tőled hallom,
amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam?
– Igazad van, nem vagy gonosz. Ezért nem lett volna szabad
gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van
hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és
nyugton alszik áldozatai tetemén. De jaj annak, aki valamit rossznak
tud és mégis meg cselekszi.
– Mint én.
– Mint te.
– Hát szedd elő pókkarmaidat, szabadítsd rám az üvöltő
poklot. Ébren vagyok és nem félek semmitől.
– A pokol alszik, kínzószerszámaim nincsenek, csak csöndes,
búbánatos szívem van, amellyel mesélek neked. Elmondom neked, mit
tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy,
amilyen volt.
– Hát nem úgy volt, ahogy cselekedtem?
– A cselekvő ember sohasem tudja, mit cselekszik. Viszik az
indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt
és eszközt.
– Nekem nem volt célom. Nekem kénytelenségem volt.
– Enélkül nincs cél és cél nélkül nincs kénytelenség.
– Elhagytam egy lányt, mert mást szerettem, s elhoztam egy asszonyt
az emberétől, mert engem szeretett. Én vagyok az egyetlen, aki ezt
tette?
– Nem, nem. De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze
van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el,
hanem megölted.
– Ezt ő maga tette.
– Miattad. Ha kalapáccsal szétzúzod a fejét, épúgy mondhatod,
hogy a kalapács ölte meg, nem te.
– Rettentő szofizmáid vannak.
– Ugy-e, hogy rettenetesek? De nem az enyéim, hanem az igazságéi.
Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle? Szerettél egy
asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött
szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?
– Nem én tettem, ez megtörtént velem.
– Boldog ember, aki még védekezel. De nem sokáig fogsz védekezni.
Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz?
– Igen, igen.
– Hol van ez a boldogság?
– Ó jaj!
– Itt fekszel magadban és nem arra gondolhatsz, akit szeretsz, hanem
arra, akit tönkretettél. Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat
és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg.
Az egyik meghalt, a másik megőrül. S te ezt a boldogságtokért
tetted?
– Ezt mind magam mondtam el magamnak és bánt és nem tántorít
meg. Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most,
hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s
újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.
– Tudom, tudom. De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél,
úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével.
– Sokat, szegényke.
– S ezzel segített neked. Könnyebb egy harcolóval harcolni, s az
igazság érzetével táplálja az önzést is, ha bántódások érnek
a másiktól.
– Kíméltem, ameddig kímélhettem, de a mérték betelt.
Szegényről nem illik rosszat mondanom, de volt okom kiábrándulni
belőle.
– Nos hát, nem volt okod. Ő is küzdött érted, ameddig
küzdhetett, de aztán látta, hogy le van győzve. Az ő sorsa meg van
pecsételve, a te szerelmed irányában meghalt, de az övé megmaradt.
Azon az estén, melyen becsaptad magad után az ajtaját, az
arcképedet csókolta. Azon a reggelen, amelyen új szerelmeddel
elutaztál, ő imádkozott, hogy baj ne érjen. S hogy a mérget
megitta, nem az ő boldogtalansága miatt volt, hanem szegényke azt
hitte, hogy jó neked, ha végleg kitér az utadból. Nem ő nem tudott
nélküled élni, hanem valami azt súgta neki: ez az ember jó és
eszébe találna jutni, hogy vétett ellenem. Magányos életem és
halovány arcom eleven szemrehányás lesz, mely nem hagyja
boldogságát élvezni. Annyira szeretem, hogy boldog vagyok, ha
másban találja boldogságát. Ezt is tudtad?
– Nem hiszem. Az utolsó pillanatig gyűlölködő volt. Szidott és
átkozott. Megöltem, – igaz – de gyűlölködőt öltem meg és
átokkal az ajkán halt meg azért, hogy a lelki mardosások
megmérgezik életemet.
– Azt hiszed? És zsebedben a levele, az utolsó szava hozzád és
nem mered elolvasni, mert tudod, azt találod benne, amit tőlem
hallottál. Szegény gyászos ember, érzed, hogy amely pillanatban
elveszted az ürügyet, hogy ő ellened vétett és halálával
bosszút akart állni, még azt a reménységet is elveszted, hogy
valaha nyugodtabban fogsz lélegzeni.
– Igaz, igaz, hát ne vedd el ezt a reménységet.
– Nem tudod megcsókolni új szerelmedet, mert közétek tolakszik a
halott sápadt képe. Nem mersz emberek közé menni, mert tudod, hogy
csak a törvény fogyatékossága óv meg a gyilkosok sorsától. S
szerencsétlen ember te, megbántad, ami történt, úgy-e? És
szeretnéd visszacsinálni, ami nem csinálható vissza?
Felugrottam.
– Nem, drága szép fúriám, ebben már tévedsz. Eredj vissza a
sötétségbe, ahonnan fölbukkantál, vagy költs fel óriás
pókjaiddal, de megbánni nem fogom, visszacsinálni nem akarom. Tudom,
itt fogsz mellettem ülni minden éjjel és igazad van: ez a szépség
és jóság sokkal gyötrelmesebb, mint az Erynniák lobogó
kígyóhajzata és vad hajszája. De ma már más az ember. Ma, ha nem
tud felejteni, hát megszokja, amit feledni nem képes. Eredj el, mert
hiába maradsz itt. Szépséged, jóságod könnyen megszokható. És
én élni fogok s tudod mi lesz a vége bosszúművednek? Kettőnk
fölé egy szép árnyék és megható emlék fog borulni. Szegény
halott, igazán szeretett. Kár, hogy meg kellett halnia. A
megszokáson megtörik a fúria hatalma.
A szép tünemény nem mozdult, de elhallgatott.
– Szegény ember, – sóhajtotta és mesélt tovább. S addig-addig
mesélt, míg el nem aludtam.