Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok,
ledér nők társaságában. Azaz mindennap csak egy ledér nő
társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem,
mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy
darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért
fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt,
vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.
Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem
egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy
órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága
Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam
negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért,
hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban.
Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor
az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy
fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam,
hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne
mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.
Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy
másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és
előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az
isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a
nyakára tettem:
– Most megfojtlak!
S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem
egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én
kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült. A
májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága
nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a
májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár
értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy
különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző
műveket alkottam volna. Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy
túlnagyszerű akartam lenni. Persze, nyomban átláttam, hogy az
egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok,
hogy nekem is fáj a májam.
Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt
keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a
véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.
– Ó, – szólt mély fájdalommal s hangja egy eltiport kislány
szegletes búgása volt – még mindig az ősi félreértés és
igazságtalanság.
– Mit? – szóltam én. – Tán mondtam valamit? Akkor bocsánatot
kérek.
– Nem, – és szomoruan rázta a fejét – nem szóltál semmit, de
ami még rosszabb, gondoltál valamit.
– Erről a rossz szokásról igazán le fogok tenni, drágaságom.
– Ne gúnyolódj, hiszen nem tudsz még semmit.
– Dehogy nem, az ital egy kicsit megártott nekem, s megbocsáss,
ennek a hatása alatt bájos orrocskád és eperszád egy kicsit
madárszerűen egybeolvadt.
– Ez az, az ős átok és félreértés kiült az arcomra.
– Megengedd, csak én vagyok részeg, ebben egészen bizonyos vagyok.
– Te sem vagy részeg, drága Promim.
– Tessék?
– Promi. Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg
Prometheust.
– S te tudod, ki volt az? Ennyire műveltnek nem hittelek volna.
– Én ne tudjam? Hiszen azoktól a keselyüktől származom, akik az
ő máját rágták.
– Tessék?
– Nem hiszed? Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát
bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű
vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a
boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a
keselyüt leánnyá változtatják.
– Hisz az tiszta szerencse a keselyűnek.
– Nem, nem, ezt jobban tudom. A lánynak rossz, ha hollóéletet kell
élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a
keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót
csámcsogni, mikor eleven májra szokott. S különösen nekem rossz,
akinek családja Prometheus májából táplálkozott.
– Badarság.
– Ne mondd. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben
az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi
sirámot nem ismerek.
– Ugyan.
– El is mondhatom, úgy nagyjában. Akarod hallani?
– Hogyne.
– Hát valahogyan így szól: itt vagy drága bálványa szívemnek,
aki nélkül nem akarok élni? Lám, az istenek is egymás számára
rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése
nélkül is a tied volna. Büntetés? Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a
mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az
istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged
adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön
át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan
májat adtak. S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak
belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem
volna, nem is kellene máj. Inkább meghalnék, semhogy más ember
májából egyem.
– Gyönyörű, – mondom én – s Prometheus úr erre a szerelmi
vallomásra elájult a gyönyörűségtől?
– Elájult, – szólt Elvira szomoruan – de nem a
gyönyörűségtől, a szegény ember azt hitte, hogy a gyűlölet és
kegyetlenség repdes feléje, csak azért, mert a mája fájt.
– Megfoghatatlan előítélet.
– Gúnyból mondod, pedig így van. A férfi nem érti meg a nő
szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél
meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit
kell szenvednie a féltékenységtől.
– Promika csapodár volt?
– De mennyire. Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én
ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény
tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem
Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.
– Ősanyád nagyon toleráns volt. Aztán csakugyan úgy volt, hogy
ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét?
– Minden falat előtt és után azt mondta: szeretlek, édesem,
mindenem, szeretlek és csak téged foglak mindig szeretni, s nincs az
a májpástétom a világon, amelyért itthagynám a tiedet.
– S a vége?
– A vége? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az
örökkévalóságban hiszünk. Azt hisszük, a legnemesebb érzelem
és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a
megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény
ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit
egyedül szeretett a világon.
Ránéztem. Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta:
– Jaj, de bolondokat beszélsz.
– Én?
– Hát én? Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek
az utódja volnék? Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a
szájat: nem csókolni való-e?
– És nézz engem, – szóltam én – nem a bolondok házába való
vagyok?
– A karjaimba való vagy, tapsi. És most úgy megszerettelek, hogy
nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd.
Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S
én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit,
akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni.
S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a
szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek
azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek
az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel,
mindennap húsz korona borravalót kap.
– Hogy pedig lásd, mennyire csak a tied akarok lenni, hát ezentúl
te fizeted a lakásomat és Isten engem úgy segéljen, a toaletteimre
sem fogadok el pénzt senkitől, csak tőled.