Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a
méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott. Mit csinál
addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom.
A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét.
A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy
csillár minden lámpája világít. Nagy élet van ott, ha nincs is
otthon a méltóságos úr.
Becsöngetek a második emeleten Bajaiékhoz.
– Kezét csókolom.
– Jó estét Anna, a nagyságos asszony itthon van?
– Igen, a nagyságos asszony itthon van.
– A nagyságos úr nincs itthon?
– A nagyságos úr is itthon van, de van valaki nála.
– Nagyon jól van.
Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az
asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember. Csak
egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös
gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy
kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét,
ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér
hangon mondja:
– Menjen, maga kinevet!
Én: Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és
ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről
beszéljek önnek. Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett.
Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így
nincsenek chance-aim.
Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék. Nem is tudom, miért vallottam be
önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát.
Én: Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell
vallania, hogy elég komolyan őrzöm.
Ő: Az imént gondoltam magára. Azt gondoltam, hogy mégis jó
barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül
mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem
őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.
Én: Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek
gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül
csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki
azt hiszi, hogy a maga életét éli. Hiszen így pattantotta ki a
titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi
szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én,
hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán
én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd
kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és
halhatatlan eszméken dolgoznod. Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen
komoly ember vagy. S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd
földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem
tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények
között.
Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt
hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én
nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt
a másik életet. Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze,
az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket,
nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a
zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat.
Én: Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű. Egy kicsit
kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá?
Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül? Ó,
barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor
megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De
lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a
másik életemet. Tíz esztendőn át követhettem pályája
emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá
mentél volna. Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az
asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról
mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így,
ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet
elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a
nyereségem is. S amellett élem ezt az életet, melyet igazán
választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.
Én: Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a
szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt
életet lát az ablakán keresztül. De miért nézi igazi életének s
nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a
szerelem kötötte.
Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem
nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első,
akihez mehettem volna. Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember
életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt
kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet,
azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja,
barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai
és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei. Ha idebent
boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? mégis jól jártál. Ha
idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és
hidd valónak. Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében.
Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!
Én: S ha itt is, ott is elborul az ég?
Ő: Ölembe hull a két kezem és sírva mondom: az ember nem
született a boldogság számára.
Én: S ha itt is, ott is süt a nap?
Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy
gondolom, mert még nem volt eset rá.
Én: Mondja csak: boldogabbak azok odaát, mint önök?
Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt
hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok
megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem
látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya. Az ember
megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm
hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor
én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán
gyerekes vagyok!
Én: Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk
módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok
dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt
a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még. Szerelmes ifjak,
amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor
ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál,
szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem
szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el
a kedvük és hová vitte őket a búbánat. Csak érzik, hogy
életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek
összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett,
de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába
sietnek, de siethettek volna más ember karjába is. Ami a legdrágább
nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész
életüket tönkre tette, attól – lehet – egy kézmozdulattal
szabadulhattak volna. »Mi bánt, édes?« – kérdi az ostoba férfi.
– »Nem tudom« – felel az édes, – »de úgy fáj valami, mintha
valami nagy baj érne minket.« – Nem a jövőben van, édes, amit
sejtesz, hanem a multadban, annak a kísértetei, árnyai rajzanak
benned, abban az egyetlen szegényes véletlenben a millió között,
mely testet és valóságot ölthetett.
Ő: Valóban? Mindez oly szép, oly mesésen valószínű. Hogy tudja
és miért gondolja?
Én: Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy
máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe
jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül
magyarázatlan maradna. Amiért az ember elméjében olyan, mint a
frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha
nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis
csak szerencséje van.
Ő: Miben?
Én: Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta
volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?
Ő: Miért nem?
Én: Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte. Az
ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem
tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a
szomszédban, amikor együtt van velem.
Ő _(kacagva)_: De így osztozik az én szerencsémben.
Én: Szegény szerencse, de – ne haragudjék – beérem vele.
Ő: Goromba.
Én: Amellett nem is őszinte.
Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának,
talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki
mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden
kísértésétől.
Én: Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az
urának elég. Tiszteltetem.