Hiába tudom, hogy nem így volt, mégis úgy volt. Színház után
hazamentem s nem tudtam elaludni. Meggyújtom a lámpát – három
óra. Mit fetrengjek tovább? Gondoltam, fölkelek és dolgozom.
Álmatlan hánykolódásom közepette igen szép témám akadt. Úgy
éreztem, ha ezt megírom, akkor ez lesz a legszebb írásom. Egy
fogoly kis lányról szólna az ének, akit odaadó szeretettel őriz
egy istenverte kis faluban az apja, az anyja, a nénje, meg a bátyja.
Vesznek neki lovat, hintót, kutyát, kanárit, s egy pillanatra sem
engedik egyedül, mert rossz, ha a kis lány őrizetlen marad. S a kis
lány a szerető őrködés alatt arról álmodik, hogy megszökik egy
herceggel, aki nincsen, vagy egy vándorló drótostóttal, aki minden
héten bekopogtat hozzájuk. S végül csakugyan megszökik egy
herceggel, aki nincs és elpusztul egy vándorló drótostót
karjaiban, aki van, s mikor papa, mama, néni és bátya a kórházban
jajgatva ráborul, mosolyogva köszönti a halált: végre én is
éltem!
Mit hánykolódjam? Fölkelek és megírom azon melegében. S biztosan
tudom, hogy csakugyan fölkeltem, magamra öltöttem a bundámat és a
papucsomat és bundában és papucsban ültem az íróasztalomhoz. Egy
pillanatra itt megbillen az emlékezetem, mint mikor a mozgóképen egy
pillanatra más jelenet furakodik a cselekmény folyamába s látom
magamat, ahogy egy pohár cognacot iszom és visszamegyek az
íróasztalhoz.
A pálinkásszekrénytől az íróasztalhoz egy nagy állótükör
előtt kell elmennem s a tükör előtt megálltam. Volt is miért.
Néztem magamat és kacagtam. Papucsban és télibundában – ilyen
toilettet nem igen szoktak a tükör előtt vizsgálni, vajjon rendben
van-e s jól fest-e?
– Bálba? – incselkedtem magammal – nagyságos úr, elfelejtett
kravátlit venni és a frakkba bujni. Kosarat kap minden kis lánytól
és megveti minden drótostót.
Egy lépéssel közelebb lépve a tükörhöz, ajkamra fagyott a mosoly
s meredten bámultam a tükörképemre.
– Ez én vagyok – gondoltam s láttam, hogy leesik az állam. –
Ez én vagyok, bizonyos vagyok benne, ez a merőben idegen alak,
mellyel semmi közösséget nem érzek. Bunda és papucs, inkább
batyu, mint emberforma s mégis, úgy kell annak lenni, hogy az én
vagyok, mert én álltam a tükör elé, s ha nem volnék előtte, a
tükör nem mutatna batyut.
Még közelebb. A plafond lámpája éles árnyékot vet a tükörre.
Feketés-sárgás színben látom magamat. De az arcom szürke,
kísérteties fakóságban mered felém. Oly idegen arc, annyira nem
érzem, hogy az enyém. S hirtelen nem is értem, hogy az enyém volna,
sőt nem is hiszem.
– Én, én – mondom magamnak. – Vannak emberek, akik sokra
tartanak. Ha tudnák, hogy én most hogyan állok a tükör előtt; ha
tudnák, milyen arcom van; ha sejtenék, milyen hitvány,
jelentéktelen, nekem közömbös ez az alak, melyet megbecsülnek s
csak azért becsülnek engem, mert ezen az alakon az én koponyám
nyugszik, s szerintük dolgozik. Álmos, üres fej, aki most oda ül az
íróasztalhoz s azért ír, mert nem tud aludni, s mert már biztosan
tudja, hogy amit meg akar írni, sületlen szamárság.
Lábujjhegyre emelkedtem. Úgy bámulom tükörképemet, mint a macska,
melynek optikáról fogalma sincsen. Mindenféle mozdulatokkal
kényszerítem a tükörképemet, hogy ő is mozogjon. Furcsa. Itt
előttem egy kézzelfogható forma, csupa anyagiasságban, húsból,
posztóból és prémből, és mégis semmi, csupán sugártörés,
amilyennel a kóklerek dolgoznak, ha kísérteteket produkálnak a
publikumnak. Ha két lépéssel odább megyek, megsemmisítettem.
De vajjon csakugyan megsemmisítettem-e?
Odább megyek s nem látom többet, az bizonyos. De hátha ott van, s
csak azért nem látom, mert odébb mentem? Hátha abban, amit mi
egyszerű optikának ismerünk, van külön rejtelmes élet? Nagy
elődöm, akinek a lelke belém költözött s – erősen tudom ebben
a pillanatban – az ő életét folytatom, ismert egy embert, aki a
szeretőjének ajándékozta a tükörképét. S ha tükör elé
lépett, nem látta benne magát s ettől majd meghalt és
földönfutóvá lett. Szegény Hoffmann! Most már értem, miért
meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog.
Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap?
Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz
vissza, hanem – kicsodát is? – Ni, ez a kép most eltorzítja az
arcát. Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől
válik felismerhetetlenné. Az enyém volna? Én, a komoly ember
tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat,
rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit
kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés
szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én
szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én
állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt
szájüregemet.
Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a
mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a
gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember
vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom.
Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette
a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van.
Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett
olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.
– Most már hagyd abba s eredj dolgozni – mondom magamnak. De csak
nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág,
szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De
igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább
áll s akkor nincs benne semmi. Az ember nem állhat soha odább.
Minden jelenség, minden káprázat megmarad.
Csakugyan. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a
tükörbe – másodmagammal. Mellettem állt s félkarral átfogtam.
Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk.
Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját
igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam,
az ő volt. S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk
magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a
lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden
nyomát el kellett takarítani.
S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak
magam előtt a tükörben. Nem káprázat, hiszen az akaratommal
fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt
maradt legyen, ami itt volt. S lassan a homályból, lassan a semmiből
kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem
lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy,
ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.
– Őrület – gondolom s nem hiszem el. – Félálom – gondolom s
tudom, hogy nem igaz. – Túlságos szerelem – gondolom s tudom,
hogy nem is több. A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s
az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör.
*
A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az
ágyból s a tükörbe nézek. Ott áll, kissé porlepetten, de
egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni
vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy
mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást. Csakugyan visszavetette azt
az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem?
Próbálom emlékezet után ismételni – nem megy. Csak álmodtam? Az
ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella. Hát
mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket
éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig
megfoghatatlan bolondságok? Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket,
bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi
rohamom volt. Már most mit csináljak magammal? Menjek
pszichiáterhez? Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még
szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő
legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt
a drága alakot. Nem találom meg. Behúnyom a szememet s előttem
áll.
– Bolondság, – gondolom boldogan – ha az éjjel őrült voltam,
akkor minden szerelmes ember elmehet a pszichiáterhez.