Napról napra több gyönyörűségem telt benne. Hogy tudott enni az a
pára! Elfogultan, hogy a száját se találta meg, ha ránéztem,
mohón, mint a farkas, ha magában volt. És megnyalta utána az
ajkát. Utálatos volt.
S mosakodott. Milyen szenvedélyesen fürdött. S hogy szeretett
fésülködni! Egészen más volt megfürödve, megfésülve és
jóllakva s én pokoli mód örültem, milyen élvezet lesz kilökni
akkor, mikor már megszokta a kényelmet. S a liba azt hitte, hogy
angyal vagyok, vagy legalább is viceisten és nem hitt a szavam
gorombaságának.
Ruhát is szereztem neki. Még fűzőt is. Hogy örült neki. Tán
éjtszakára sem vetette le, oly szenvedélyes örömmel viselte. S meg
kell hagyni, hogy így a termete egészen helyes volt. S a jó és nagy
koszttól megpirosodott, megtelt és megkeményedett az arca. Két hét
sem telt el s ha az ablaknál ült és hosszú szoknyája elfödte
csonka lábát, nagyon szép kisasszony volt.
Azt is meg kell engednem, hogy iparkodott megszolgálni az ellátást.
Varrt és mosott, takarított s amint mankójával a hóna alatt
áthömpölygött a szobákon s törlőrongyával irgalmatlanul elkapta
a legrejtettebb porszemet is, hát majdnem megsajnáltam. Ha olyan
ostoba nem lett volna s meglenne mind a két lába, még szobalány is
lehetne.
Az idő azonban telt-mult s a hangulat meglehetősen ízetlenné vált.
Ö is számolta a napokat és különös bús nyugtalansággal nézett
rám, én is számláltam a napokat és éreztem, hogy a várt
mulatság helyett igen kellemetlen lesz kilökni őt. De aztán mérges
lettem, mert úgy láttam, hogy reménykedik s nem hisz nekem. Pedig
bizony ki fogom lökni, mert meg szoktam tartani a szavamat és engem
ugyan senki se tartson jó embernek. Hogy pedig ő is tudja, hányadán
van, hát január harmadikán odaszóltam hozzá:
– No, Juliska, még három nap a világ, aztán fel is út, le is
út.
– Tudom, – mondotta szomoruan s megint csak dühbe hozott, mert egy
könyörgő szót sem ejtett.
Aztán lett január negyedike, aztán lett január ötödike. Haza sem
mertem már menni. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Ő azonban
látszólag nagyon nyugodt volt s oly biztosan végezte dolgát, mintha
a holnapi nap soha fel sem virradna.
Pedig felvirradt. Sőt le is áldozott. Utolsó vacsora. Azaz ő hozzá
se nyúlt az ételhez, nekem meg, noha minden falat megakadt a
torkomon, csak azért is muszáj volt enni. Ekkor már félkilenc volt
és ő az órára nézett.
– Egyék, – mondom, hogy valamiképpen mégis bosszantsam – ki
tudja, lesz-e holnap? Nem felelt.
Én rágyújtottam a pipámra s nem tudtam mit csinálni. Szerettem
volna, ha neki jut valami eszébe.
Ehelyett azt mondta:
– A ruhát is itt kell hagyni?
– Nem! – rivalltam rá. – Ami rajta van, az a magáé. Mert én
úgy se viselhetem – tettem hozzá, nehogy azt higyje, hogy
nagylelkű vagyok. Negyedtíz. Karjára fűzi a kis batyut, melyben
régi rongyai és némi fehérneműje volt, fejére tolja a berlini
kendőt és rám néz. Nekem úgy rémlett hogy nyugodtan, mert az én
szemem elhomályosult.
– Fizesse meg az Isten – mondotta, aztán el kezdett zokogni. S én
nem tudom, mi lelt, átfogtam magamhoz szorítottam és megcsókoltam.
S ekkor eldobta batyuját, mankóját és lábaimhoz hullott.
– Ne kergessen el, – könyörgött – én jó uram én
bálványom, tartson magánál, akárminek, csak tartson magánál.
– A szeretőmnek? – hörögtem.
– A szeretőjének, a kutyájának – siránkozott s föltekintett
rám nagy, fátyolos, égő, igéző szemekkel.
S ekkor ellöktem magamtól s határtalan dühvel ráordítottam:
– Mért hagytad el akkor a lábadat? Mért ugrottál ki az ablakon?