Az ember még ott sem járhat, ahol senki sem jár. A Bajnok-utca és
Aradi-utca sarkán gubbaszkodott a kövön, este kilenc óratájt, egy
gázlámpa tövében, hatfokos hidegben s vékony berlini kendővel a
fején.
– Nagyságos úr, éhen halok, megfagyok!
Bánom is én! S ha most nem engedlek megfagyni vagy éhen halni, hát
akad-e, aki holnap nem engedi? Dühbe jöttem…
– Mért nem mégy a nagy utcára, ahol többen járnak? Itt akarsz
koldulni, ahol egy lélek sem jár?
– Szégyellem magamat, nagyságos úr.
Ez furcsa s még jobban dühbe gurított. Koldul és mivel szégyelli,
hát ott koldul, ahol nem lehet.
– Nem vagyok itt – szóltam rá nyersen s odébb álltam.
Bosszankodtam, hogy ez a lány épp ott koldul, ahol csak én járok
és senki más.
Tíz lépés után visszafordultam és undorral végignéztem rajta. A
gaz teremtés ugyanis egy szót se szólt többet, pedig vártam, hogy
utánam óbégasson még. S egy picula már a kezemben volt s nem
vethettem neki oda. Ennélfogva, mint mondtam, visszafordultam és
szemébe néztem az elvetemültnek.
– Mért nem dolgozol?
– Nem tudok.
– Mért nem tudsz?
– Hagyjon engem a nagyságos úr, ha már nincs szíve irántam,
minek faggat?
Erről ráismertem a fajtára. Egy piculáért, vagy egy krajcárért
egész regényt tárt volna elém, de ingyen él és még a szavát sem
hallatja ingyen.
– Itt van – förmedtem rá és odavetettem a piculát.
Megköszönte és csak azután látta, hogy nem krajcárt kapott, hanem
piculát. Soha olyan utálatos fellobbanását az örömnek, mint ennek
a nyomorultnak a szemében. Szinte átszellemült egy piculától.
– Az Isten áldja meg, ó nagyságos úr, csókolom a kezét, az
Isten fizesse meg ezerszer… óh! És megmozdult a tehetetlen
teremtés, aki ott ült, mint a batyu s a hóna alá kerített egy
mankót, feltápászkodott és indulni készült.
– Hová?
– A szállásra, most már alhatom; három éjtszaka nem volt
szállásom.
– No és a vacsora?
– Jobb szeretek aludni, ott meleg is van.
– Itt van – szóltam és egy másik piculát is vetettem neki.
Hát ez már förtelmes volt. Ez az izgatott öröm, ezek a potyogó
könnyek. Igy csak az éhes kutya örülhet az odavetett csontnak, de
az embernek tudnia kell, hogy holnap is lesz nap, hát minek örül ma,
holott holnap megint koplalnia kell?
– Hallgass és hozzám ne nyúlj! – rivalltam rá, mert kezet akart
csókolni és megint az úristenre bízta, hogy fizesse meg a
jóságomat. Hiszen ha ezt a jóságot megfizetné az úristen,
ugyancsak pórul járnék. Hát minek ragaszkodik az ilyen nyomorult
teremtés az életéhez? Mi súlyt tulajdonít annak, hogy tovább
hordja-e a mankóját vagy sem?
Amint ott előttem állt, láttam csak, hogy nem gyerek, hanem felnőtt
lány. S a berlini kendője a nyakába csúszott s láttam, hogy fiatal
leány. Talán ha nem krumpli és kenyér táplálta volna, hanem hús
és tej, ebből a teremtésből szép lány is lett volna. A szeme
legalább még arra vallott. Az arca összevissza volt fagyva, mint az
alma, és olyan foltos is volt.
– Hány éves? – kérdeztem.
– Tizenkilenc, nagyságos úr.
– Hagyja a nagyságozást, magának a suszter is nagyságos. Aztán
hány lába hiányzik, hogy mankón jár?
– Egy – felelte csöndesen. Mint az idomított kutya.
– Aztán mióta hiányzik?
– Egy félév óta.
– S hogy vesztette el?
– Kiugrottam az ablakon.
– Ahá, öngyilkosság!
– Nem.
– Hát micsoda?
– Nem tudom.
– Hülye.
A féllábú lány mélyen az arcába húzta a kendőjét, úgy
motyogta:
– Nem tudom. Egy embernek hazavittem a fehérneműjét, aztán az az
ember rám zárta az ajtót és azt akarta, hogy… és aztán nem
tudtam máskép menekülni és kiugrottam az ablakon.
Hm, s annak az embernek még most is két lába van.
– S levágták?
– Le.
– És senkije sincs?
– Senkim. Két hete kerültem ki a kórházból és azóta…
Sírva fakadt. Ezt már egyenesen utálom.
– Magának jó volna, – mondom – ha a másik lábát is
eltörné, akkor megint kórházba kerülne.
– Jó volna – mormogta.
Hát ez már sok. Képes volna a nyomorult kosztért a lábát
levágatni!
Nem tagadom, dühös voltam a lányra. Éreztem, hogy nem tudom
egyszerűen otthagyni. De mit csináljak vele? Megkönyörüljek rajta?
Legyek a jótevője? Hogy az ördög vinné el valamennyi jótevőjét
ennek a cudar világnak. Hanem eszembe jutott valami: lesz legalább
mulatság.
– Hallja, – mondom – adja vissza a két piculámat.
Ijedten szorította öklét, melyben a pénz volt, a kebléhez.
– No, nem kell olyan fösvénynek lenni. Ha visszaadja a két
piculámat, magammal viszem és élhet a házamban, ahogy akar egy
álló hónapig. Ingyen az isten sem ád, a két piculáért megteszem.
Rám nézett valami kételkedő örömmel s reszkető gyanakodással.
– Ha azt hiszi, – mondom – hogy elszaladnék a két piculával,
igaza van. Ne higyjen senkinek, nekem se. Jöjjön velem és majd
utólag fizet.
Ekkor kinyújtotta kezét és odaadta a két pénzt.
– Ebből sem lesz soha milliomos, – gondoltam – ha ilyen
könnyelműen bízik.
– Hanem jól jegyezze meg a dátumot, – förmedtem rá keményen
– ma december 6-ika van, este féltíz. Január 6-ikán este
féltízkor kilököm, mint a kutyát. Értette?
Értette a nyomorult és mégis belement. S ezek embereknek tartják
magukat!