Hát jó, leszek finom ember és részvéttel meg látogatom a gyászos
özvegyet. Szegényke, előre sajnálom magamat. De nem tesz semmit,
őt sem irígylem.
A gyászos özvegy a József-körúton lakik, abban a négyszobás
lakásban, melyben már öt év óta éli a bús elhagyottság
titokzatos örömeit. Az egész különbség, hogy eddig az ura a
Múzeum-körúton élt egy háromszobás garzon-lakásban, ahol alig
fért el a műtárgyaival és a szeretőjével, most pedig a rákosi
temetőben, ahol egész biztosan bőven van hely még sok halott férj
számára.
A szobalány: A nagyságos asszony kéreti, hogy a szalonban
szíveskedjék néhány percig türelemmel lenni.
Én: Öltözködik?
A szobalány: Átöltözködik.
Rendben van, várok a szalonban néhány percig. Mondjuk, hogy
negyvenötöt. Aztán megjelenik s én megrendülök. Mi ez? Nem ezt
vártam Gyász, valódi gyász. Beesett arc, karikás szem. Ezt nem
most csinálta, ez legalább három hónapnak a műve, amióta az urát
temette s a sírbaugrás jelenetével osztatlan tetszést aratott.
Ahogy meglát, igazán vissza akarja tartani könnyeit, de csak
előtörnek.
Én: Szegény barátnőm, őszintén sajnálom.
Ő: Köszönöm, hogy olyan melegen mondta. Elhagyatottságomban ez az
első szó, mely jól esik.
Én: Elvégre le kell számolni ezzel is. Nem tudom mással
vigasztalni, mint az élet példájával: a gyász olyan madár, mely
sohasem ül meg egy fészekben.
Ő: Nálam fészket rakott. Könnyű a többinek, akiknek az előző
életük is mindennapos volt. De én egészen kiestem a sorból, a
gyászommal is úgy leszek.
Én: Ne gondolja, hogy a maguk élete a megboldogulttal olyan
rendkívüli volt. Sokkal több az ilyen házasság, mint látszik,
mert rendszerint nem különülnek el külsőleg azok, akik nem élnek
együtt.
Ő: Hogy érti ezt?
Én: Úgy értem, hogy nemcsak az a rossz házasság, melynél férj
és feleség nem érintkezik.
Ő: Rossz házasság? Ön is a szememre veti a látszatot?
Én: A látszatot?
Ő: Minek jött ide, ha kínozni akar? Rossz házasság, az enyém?
Azzal a drága emberrel, aki nélkül a helyemet nem lelem? Akin
csüggtem lelkem egész hevével, akinek utolsó gondolata voltam, aki
nem akarta, hogy halálos ágyánál álljak, mert meg akart óvni még
ettől a szenvedéstől is. Ó, lelkem, drága mindenem, hallod ezt?
Igy tapossák lábbal a mi legszentebb érzelmeinket a mi legjobb
barátaink!
Én: Nem találok szavakat ostobaságom kellő jellemzésére.
Ő: Ó, maga nagyon okos, de rossz, rossz. Kíméletlen, mert most
senkim sincs, senkim, senkim.
Én: Szegény asszonyom, a barátja is elhagyta?
Ő _(fenséggel)_: Ó milyen nyomorult maga. A barátom? Sohasem volt a
barátom, soha nem szerettem mást, csak őt! Érti? S amióta
eltemették, maga az első ember, akit magamhoz bocsátottam. Látom,
magával sem kellett volna kivételt tennem.
Én: Ha nem látnám az arcát, mely elcsigázott ugyan, de mégis
ugyanaz, mely annyira kedves volt nékem, azt hinném, hogy
eltévesztettem az ajtót, vagy mind a ketten – másról beszélünk.
Ő: S miért hinné ezt?
Én: Jól tudja, Hédi, én haszontalan fráter vagyok. Sohasem
kerestem az erényt és soha nem ítéltem el nőt. Az igaz, hogy
férfit sem. Hát ne értsen félre, ha megmondom: az ura sohasem volt
közel magához, amíg élt, s ha szerelemről volt szó, még én is
több voltam magának, mint ő.
Ő: Ez rágalom.
Én: Vagy úgy! Talán az ajtó mögött hallgatódzik valaki?
Ő: Nem hallgatódzik senki. Én nem komédiázok senki kedvéért. A
lelkemre hallgatok, s őrá gondolok vissza és így mondom magának:
rágalom minden, amit az emberek rólam mondanak.
Én: És őróla?
Ő: És amit őróla mondanak.
Én: Most már engedje meg, hogy egy kicsit prózábbul beszéljek. Ha
ez nem komédia, akkor a legmegfoghatatlanabb – mondjuk úgy, hogy
idegbeli megtévelyedés.
Ő: Ez az én igazi lelki életemnek a kitárása.
Én: Lehet, de nem értem, amikor róla van szó. Amit önmagáról
mond, azt természetesen tisztelettel elhiszem. Nem volt barátja? Ezt
a cáfolatot sajnálattal tudomásul veszem, mert álomnak kell most
minősítenem, amit pedig a legédesebb valóságnak hittem eddig.
Ő: Szemtelen!
Én: De már engedelmet kérek, azt már nem álmodtam, hanem ébren
láttam, hogy színházban, vendéglőben nem maga volt az a hölgy,
aki a karján megjelent, s a Múzeum-körúton, abba az érdekes kis
intim fészekbe nem magát látták mindennap besurranni.
Ő: Rólam mondhat akármit, de a halottat, azt a szentet kímélje!
Én: Pardon, Hédike, egy kicsit becognacoztam, hát őszintének kell
lennem. Halottnak elismerem, de szentnek? Elfelejti, hogy az a szent
verte magát?
Ő: Ez az én dolgom.
Én: De nem szentnek a műve. Aztán meg különben bánom is én.
Bocsásson meg neki, amit akar, de nekem ne adjon föl rébuszokat.
Ő: Természetes, ez kellemetlen magának. Milyen egyszerűnek
képzelte magának a dolgot. Itt egy asszony, akit a szeszélyeimnek
feláldoztam. Nincs benne semmi, egy elhagyott asszony, rosszul élt az
urával, nem is éltek együtt, tehát voltaképen semmit sem jelent,
hogy férjes asszony-e, vagy özvegy.
Én: Nem értem.
Ő: Ó, jól ért maga engem. Mivel tartozik maga egy asszonynak, aki
úgy élt, mintha szabad volna? S mire kötelezné magát ilyen
körülmények között az a változás, hogy most csakugyan szabad
lett?
Én: Kezdem érteni, de azt hiszem, félreértem.
Ő: S mért értene félre?
Én: Mert nem én vagyok az utolsó. Ha az volnék, akkor megérteném
és gratulálnék az ötletességéhez: szabad vagyok, most végy el.
Ő: Igenis, így van. Szabad vagyok s nem kell többé a becstelenség
életét élnem. Megvan a mód rá, hogy levonja cselekedeteinek a
konzekvenciáját.
Én: Miért éppen én?
Ő: Mert maga az első.
Én: Megbocsát, drágám, hogy ki az utolsó, az megközelítőleg
tudható, de hogy ki az első…
Ő: Ó, milyen becstelenség. Megrágalmazza azt, amit élete
regényének nevezett, csak azért, hogy kibujjon
gavallérkötelessége alól?