Ő: Ne nevezzen így.
Én: Drága Hédi, nem adna egy pohár cognacot? Erre a fordulatra úgy
kijózanodtam, hogy imádni tudnám magát.
Ő: Még gúnyolódik?
Én: Nem. Higyje el, egészen komolyan sajnálom magát. Magát és
minden nőt. És most már értem is magát. Micsoda nyomorult állapot
lehet az, nőnek lenni, annyira függni a férfitól, hogy szentté
tesz egy halottat, aki himpellér volt, de mégis nevet adott magának.
Meghamisítja önmagát, nem is szándékosan, hanem a helyzet nyomása
alatt, s mindent, mindent, amit mint ember diadalmas függetlenséggel
elkövetett, most mint asszony átformál, csakhogy valahogyan
kiszorítsa magának a jogcímet, mely minden pici állatnak megvan: a
jogcímet az élethez.
Ő: Én nem komédiázok, engem nem kényszerít semmi, én a
valóságot mondom. Körülhízelegtetek és beléloptátok magatokat a
lelkembe, a ti léhaságtokat énrám fogtátok. Mikor szerelmet
vallott, mikor könyörgött, mikor elkábított, rám fogta, hogy
úgysem hiszek ebből semmit. Pedig én hittem, én úgy hallgattam
meg, abban a szent hiszemben, hogyha szabad volnék, feleségül venne.
Ha ezt nem hittem volna, nem lettem volna rossz és most mind, mind
elveszi a hitemet s rosszá tesz. Igen, csak most lettem rosszá,
amióta az egyetlen, aki hozzám tartozott, elhagyott, s maguk, maguk
mind gazemberek, lélekgyilkosok.
Én: Mind? Tehát nem én vagyok az első?
Ő: Menjen és soha többé ne lássam. De még fog felőlem hallani.
Enni, pusztítani fogom a férfiakat. Nem én fogok vergődni az ő
hitványságuk miatt, hanem ők, a porban, a sárban, a nyomorban, ha
lihegő ajkkal egy szerelmes szóért könyörögnek, elébük tartom
az én drága halottam képét és azt fogom csókolni. Ki innen, ki,
maga a legnyomorultabb, mert nem hittem, hogy még magában is
csalódni fogok.
*
Hát mentem. A szobalánynak két korona, a kocsisnak hat. Hát kellett
ez nekem?