Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell
szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem,
hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy
még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom.
Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a
világgal, az boldogtalannak tartja magát.
Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a
megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos
özvegy sem megy addig férjhez.
Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze,
hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van
mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán
hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok
a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán
az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama
haja szolgál skalpul.
Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes
pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves
óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja
a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves
óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja
megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves
az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha
kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a
szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az
asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le
rá, száguldó paripáról.
Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az
óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit
adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam.
Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki
valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy
ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.
Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende
báránykákat.
Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem
megkínoznak.
Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok
volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga
szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.
Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem
hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.
Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta,
hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei
is taposnak magán.
Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy
megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös,
mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár
megmondania.
Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább,
mint az uráé, mert maga asszony.
Ő: Igazán? Régen hallottam s ma már magam sem hiszem.
Én: Van már harminc éves?
Ő: Talán megérem ezt a kort, ha még egy évig élek.
Én: Hm.
Ő: Nem látszik meg rajtam, úgy-e? A minap a hugommal mentem s a
boltban a segéd a kedves mamájának nézett. Kétévi
korkülönbséggel.
Én: Pedig maga nemcsak fiatal, hanem szép is.
Ő: Köszönöm, nem szenvedek nagyzási mániában.
Én: Szép, de bajos észrevenni. Tudja milyen maga? Olyan, mint egy
összevissza horpasztott aranypajzs, olyan, mint a porlepte szobor,
olyan, mint egy ragyogó palást, melyre kímélés céljából
zsákvásznat húztak. Magát csak – bocsánat – ki kellene
igazítani, s ismét a régi, fiatal szép asszony lenne.
Ő: Nem találja elég jellemzőnek, hogy amikor nekem szépet akar
mondani, ilyeneket kénytelen mondani?
Én: Ebben igaza van, de nem én tehetek róla, hanem maga. Miért
ilyen? Miért vette a fejébe, hogy maga csak anya, mikor maga még
mindig asszony?
Ő: Miért? Mert itthon minden pillanatban éreztetik velem, hogy anya
vagyok. Még pedig ökölcsapásokkal. Mert itthon mindig éreztetik
velem, hogy nem vagyok asszony. Még pedig szintén ökölcsapásokkal.
S én tűröm mind a kettőt: a gyermekeimét fájdalmas örömmel,
hogy mulatnak s azt hiszik, hogy anyának nem fáj semmi, az uramét
fájdalmas daccal, hadd higyje, hogy nekem nem fáj semmi.
Én: Végre helyben vagyunk. Az ura, ez a maga nagy baja.
Ő: Csekélység.
Én: Pedig nem értem, igazán nem értem. Oly szeretettel beszél
magáról, s ha az ember őt hallja, azt hinné, hogy maga bánik
rosszul ővele!
Ő: Maga is?
Én: Őszintén szólva: én nem. De azt hiszem, hogy én tévedek, nem
más.
Ő: Persze, maga is férfi, a férfival tart. Persze, nekem hálásnak
kell lennem, hogy ő nem tapos szintén rajtam a lábával, mint a
gyerekek. Ó, ő nagyon szeret és becsül engem. Éppen csak a házban
semmi sincs kedvére való, éppen csak az étel rossz, a lámpa
sötét és az ágy nem elég puha. Tehát nem kap itthon enni, tehát
másutt kell ennie, tehát szeretőt kell tartania. Hahaha, a puha
fészek, a jómadár, ahol megtalálja a paradicsomot, melyből a
hanyag feleség kiűzte!
Én: Még mindig ez a baj?
Ő: Tudom, már könyv nélkül tudom. Nem kell olyan szigorúan venni.
Más férfi is megteszi, mindnyájan megteszik. De mikor mégis komoly,
akár annak veszem, akár nem! Mikor a szeméből mindig látom az
összehasonlítást, melyben én csak vesztes lehetek. Láttam a
multkor a szeretőjét. Belekábultam. Az árnyéka sem lehetek. Milyen
szép, milyen friss, milyen hódító, milyen királynői, mennyi
bájosság, kedvesség, jókedv! Mit ér ezzel szemben az én
négyszeres anyaságom, az én formából kiment termetem, az én két
karmolt, agyonütött arcom, melyen ha hiányzik a kék folt, hát ott
van helyette a sárga!
Én: Nincs igaza. Nem az teszi, hogy szebb, hanem az, hogy a férj is
ember, komiszkodik, de azért nem komisz. S ha arra kerülne a sor,
hogy melyikükért haljon meg, hát magáért halna meg.
Ő: S beérjem éppen azzal az előnnyel, melyre sohasem kerül a sor,
mert nem kell egyikünkért sem meghalnia? Nem, barátom, hagyja a nagy
mondásokat. Én prózai vagyok, mint a félretaposott cipősarok, s
különben én nem panaszkodom, s nem zavarom őt mulatságaiban.
Én: Teringettét, maga ugyancsak védelmezi a boldogtalanságát.
Pedig mégis ki akarom gyógyítani a boldogtalanságából, mert az
nagy szamárság.
Ő: Magam is azt hiszem. A boldogtalanság kín mint állapot, de
szamárság mint társalgási téma. Bocsásson meg, hogy ezt előbb
nem tudtam, s megkínoztam önt a bizalmammal.
Én: Ne beszéljen így hozzám. Jól tudja, hogy nem bírom magát
szenvedni látni, hogy mindenre képes volnék, csak ne szenvedjen s
amit mondok, csak arra szolgálna, hogy derűsebben fogja fel a
sorsát, s kevésbé súlyosnak férje tévelygéseit. Elvégre is egy
férj csapodárságában nem a csapodárság a bántó, hanem a hit,
hogy az a feleség kisebbítése. Ha ezt nem gondolja, akkor nem
bánná a csalfaságát sem.
Ő: És a piszok semmi? Én, aki nem iszom a más poharából, a
férjemet megosszam ronda akárkikkel? Nem, barátom, inkább
átengedem a poharamat a másiknak és szomjazom… különben nem is
szomjazom. Nekem már mindegy minden, én nem vagyok már asszony.
Én: S nem sajnálja önmagát? Nézze, az imént azt mondtam, hogy
maga voltaképpen szép. Most azt mondom, hogy nagyon szép. S magának
mindenben igaza van, nem tudok magával vitatkozni, még a maga javára
sem. Igenis, komiszság, hogy ez az ember így bánik magával, aki
megérdemelné a legtökéletesebb boldogságot.
Ő: Ó, barátom, ha tudná, mennyire fáj és jól esik ez a beszéd.
Én: Ne sírjon, drágám.
Ő: Hadd sírjak. Hadd zokogjak egyszer hangosan, más előtt, hogy ne
kelljen a párnámba fojtogatnom, az éjtszakával takargatnom
könnyeim omlását. Köszönöm magának, hogy ebben a jótettben
részesített, maga, maga…
*
Megtörtént. A boldogtalan asszony a keblemre dőlt. Minden szándék
nélkül, csak a fájdalmától hajtva. Én pedig átfogtam és
megcsókoltam a száját, s nem mondhatom, hogy minden szándék
nélkül. Amolyan annak rendje és módja szerinti szenvedélyes
szerelmi csók volt, melynek nem akar vége szakadni, s melynek tüze
átjárja az ember csontjait. Nem volt szép a szemnek, de vigyen el
engem az ördög, a teste, vére forrósága elbódított. És semmi
póz sem volt közöttünk, semmi folytatása nem lett. A megcsalt
asszony rám tapasztotta még égő szemét, ámulva, kérdőn,
meglepve és boldogan. És én mentem és káromkodtam: a pokolba is,
sohasem hittem volna, hogy még ezt az elhanyagolt asszonyt sem lehet
puszta számításból megcsókolni. No de legalább sikerült s a
leckét még megértetem vele.
*
Egy héttel később ismét fölkerestem. Nem ismertem rá. Gondosan
megfésülve, takaros pongyolában s púderes arccal éppen
elnáspángolta a tizenegy éves óriást, míg a többiek
engedelmesen, félénken álltak körülötte és nézték az
elrettentő példát.
Én: Brávó, kedvesem, el vagyok ragadtatva.