Egy idő óta nem tudok aludni és mindenféle bolondságot gondolok
összevissza.
– Annál jobb, – gondolom napközben, – legalább több időd jut
a munkára.
– Lefekszem, – gondolom este, – a tudósok szerint vízszintes
fekvésben lehet legjobban gondolkodni. Gondolkodol majd, hiszen már
egy örökkévalóság, hogy nem gondolkodtál.
– Aludni akarok, – gondolom, mihelyest eloltom a lámpát, –
végre is aludni muszáj és minél hamarább fogsz hozzá, annál
előbb sikerül.
Lehúnyom a szememet és eszembe jut, hogy a télikabátomról
szakadoznak a gombok. Úgy elérzékenyedem erre, hogy szinte sírva
fakadok. A szakadozó gombok árvaságra vallanak s noha nem vagyok
árva, többet hiszek a gomboknak, mint a valóságnak. Magam állok a
világon, én jóságos istenem, oly szomorú az árvák sorsa.
– Ne bolondozz, – mondja egyszerre valaki és én nem csodálkozom
rajta, hogy egy kutyafejű ember ül egy vörösterítékű
korcsmaasztal előtt, míg magam az ágyban heverek. – Sohsem
szerettél mással lenni.
– Ez igaz, – mondom, – de nem is voltam soha ilyen egyedül. A
gombjaim…
– Magad varrtad föl, mert lusta voltál szólani, – mondja amaz.
És én nem kérdem, honnan tudja, kicsoda, nagyon jól ismertem régi
jó barátomul ezt a kutyafejű embert, noha most látom először
szemtől szembe magammal.
– Ha a fejed fájt, – folytatja – haragosan morogtál a
részvevő szóra, mely borogatást kínált és mogorván a fal felé
fordultál. Ha csapás ért, jobban gyűlölted a szánakozókat, mint
az ellenséged. Gőgösen, hencegve utasítottad vissza az életet és
szeretetet s haragudtál, amiért engedték magukat visszautasítani.
Hát nem így volt?
– Igy volt, mondom, most is így van. Mert ami bajom van, az az
enyém, nincs jogom belőle másnak juttatni. De ami örömöm volt…
– Ismét hencegsz. Hát örültél valaha világéletedben?
Nem tudok neki felelni. Úgy rémlik, mintha mégis lett volna
örömöm, de sokkal hiúbb vagyok, semhogy az örömről époly
nyiltan szólnék, mint bajomról. Az ember nem szeret szenvedni, de
szívesen kérkedik vele, hogy mindig szenvedett.
– Szóval, jó ember vagy, – folytatja az én gondolatomat, – a
mártirom jóság áldozata. Ha szép asszonnyal szóba álltál, nem
rögtön a szemedbe vágta, hogy jó ember vagy? A susztered, mikor
váltani küldted s vissza sem jött, nem azt gondolta felőled, hogy
jó ember vagy? És magad, amikor élhetetlenséged vádja nagyon
sanyargat, nem a jóságoddal mented föl magadat? Most, hogy itt
fekszel és nem bírsz aludni, nem azért nem mozdulsz, nehogy a
szomszéd szobában esetleg felkölts valakit? A villamosról nem
ezért szorulsz le utolsónak? Rendezvoust nem azért nem kaptál soha?
És az összes gazságaidat nem azért követted-e el, mivel jó ember
vagy?
– Hagyj békén, – mondom ásítva, – mintha ezeket a dolgokat
már valahol olvastam volna.
– Csalódol, – mondja ő, – írtad őket, de nem magadról.
Modell után dolgoztál és nem tudtad, hogy modelled magad vagy.
– Hallod-e, te kutyafejű, ha nem tudnám, hogy ágyban vagyok s te
csak silány látomány vagy, kidobnálak.
– Természetes. Amíg mások fejéhez vagdoshatod a szavaimat, addig
én vagyok az igazság, mikor neked kell nyelned, kutyafejű cinikus
vagyok. No, hát lássunk tovább. Mennyiben volnál különb
másoknál? Úgy élsz, mint egy bölcs, örömtelenül s úgy
gondolkodol, mint az éhes kutya, örömre vágyva. Lemondtál
mindenről és vágyakozol mindenre. Életed a másoké, de minden
embertől szeretnéd visszakövetelni az életedet. Nem tettél soha
rosszat és minden gondolatodban kísért a gonoszság. Igaz ez?
– Nem. Mert nem vagyok angyal, hanem csak ember, akinek
kísértésekkel kell megküzdenie. Az én tisztaságom annál többet
ér, mennél súlyosabban harcolok érte önmagammal. Ahol nincs
ördög, ott könnyű menekülni a pokoltól. A kísértő gondolat
sohasem győzött rajtam, mert erősebb voltam nálánál.
Gorombáskodj, amennyit tetszik, de ezt az egyet nem hagyom.
– Mert ebben az egyben nincs legkevésbé sem igazad. Ha mondom, hogy
tolvaj vagy, a szemembe kacagsz, de ha mondom, hogy gyáva vagy,
dühös leszel. Hisz annyira filozófus csak vagy, hogy tudjad, mit
jelent ez!
– Nos, hát beszélj. Állok elébe.
– Jól tudod, hogy nem küzdtél a kísértéssel, csak nem tudtál
cselekedni. Soha belső tusában le nem győzted magad, de mikor arra
került a sor, hogy karodat emeljed, tunyán összeroskadtál magadba.
Nem vágytál soha asszonyi csókra? Nem hevültél soha rád csillanó
tekintettől? Dehogy nem. De nem volt erőd élni az alkalommal és
engedelmeskedni az ösztönödnek. Nem akartál soha gazdag lenni? S
amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele
élni? Nem szorultál soha a hatalmasok támogatására? Dehogy nem.
Sőt számítottál rá, sőt óhajtottad. Áhítottad a kegyüket, ott
kuncsorogtál a közelükben s lested kutyaként a figyelmüket. S
mikor gőgösen elfordultál tőlük, ugyan gőgből tetted? Nem.
Menekültél a cselekvés kényszerűsége elől. Megtagadtál már
valamit valakitől? Nem. De szerettél volna megtagadni valamit? Igen.
Aki nemet akar mondani, annak erősnek kell lennie, aki igent mond,
annak nem kell jónak lennie, elég, ha gyönge. Mindent egybevetve,
azt hiszem, te vagy a világ legsilányabb teremtése, azért nem tudsz
még csak aludni se.
– Mégis hazudsz, kutyafejű, noha ismersz engem. Igaz, cselekedni
nem tudok, de csak akkor nem, mikor a magam érdekében kellene tennem.
De egyszer egy részeg embert, aki főbe akarta magát lőni,
megmentettem úgy, hogy a revolvere nyilásához szorítottam a saját
homlokomat. A részeg nem sokat okoskodik, ha elsüti a fegyvert, ma
nem élek. De nem sütötte el s ő él. Egyszer egy nagyon szép
fiatal leány nyitott be hozzám, hogy tanítsam meg a bűnre. Majd
beleőrültem, de kinyitottam az ablakokat, kinyitottam az ajtót, s
morált prédikáltam neki. Ma boldog anya és tisztességes asszony.
Ha hencegni akarnék, többet is mesélnék. De ezek is bizonyítják,
hogy tudok cselekedni is.
– Szegény ember vagy, – mondja amaz, – ha már ezekben is
cselekvést látsz. Az egyik akaratlan reflex mozdulat, vagy szintén
részegség, a másik egyszerű gyávaság. Félsz a
következményektől. Irtózol a lelketlen tettektől, mert elgondolod,
hogy a veszendő leány kétségbeesése, gyalázata téged sújthat,
ismered képtelenségedet a gonoszság teljes és egész
megcselekvésére. Morált prédikálsz annak, aki csókodat kívánja,
mert jól tudod, hogy az első zokogásra kénytelen feleségül
vennéd. De hiszen kár erről sokat beszélni. Az ember mivolta abban
tükröződik vissza, miképen vélekedik másokról. Te, aki senkit
sem bántottál soha, aki mindig jó vagy, nem tudod megvetni azt, aki
kíméletlenül gázol keresztül a mások lelkén és soha jót nem
tett. Sőt szereted ezeket a gonosz embereket, akik mindent megtesznek,
amit gondolnak és irigyled őket. Ez mutatja, ki vagy. A cselekedetek
épúgy hazudnak, mint a szavak. Csak a gondolkodás őszinte, a
fölfogás a jellem. Te, aki nem tudod gyűlölni a rosszat, hiába nem
mívelsz rosszat, mégis gonosz vagy. Te, aki igazolni tudod az önző
csúszás-mászást, hiába hordod fönn a fejedet s élsz
Diogenesként a hordódban, mégis csak csúszó-mászó vagy, aki adja
a repülő sast. Szóval, ha egészen világosan akarnám magamat
kifejezni, azt kellene mondanom, hogy képmutató vagy, még
önmagaddal szemben is.
A kutyafejű ember az öklére borult, úgy nézett rám elmosódó
tekintettel. Mintha könny csillogott volna hűséges kutyaszemeiben. A
vörösabroszos asztal lassanként beletűnt az éjtszakai sötétbe s
úgy éreztem, mintha valaki nyalná a kezemet.
– Jön az álom, – gondolom még elbódulva, majd hirtelen
fölbuzdulás kél szívemben, a vérem hevesebben lüktet, úgy
érzem, mintha karom izmai megdagadnának s hirtelen, energikus,
ellenállhatatlan akaratként fogamzik meg bennem az elhatározás –
szeretném, ha már reggel volna, hogy végrehajthassam:
– Megparancsolom, hogy varrják föl a kabátom gombjait!