Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet,
olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia került össze: a
néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna
leánya.
Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája.
A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin
a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a
vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi
lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még pedig úgy
botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott
a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott
föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és
elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki
nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy
egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A
lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős
fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint
csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka
a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két tacskót
összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem
feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna
neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt,
mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is
nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor,
de most még – uram én Istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom
után hazamegy Majorné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, s magukra
maradnak a nagy Csillom-portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a zajos
násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és
ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma
nem ettem?
– Az ám, – mondja az hüledezve – én sem, Józsi, én sem ettem.
– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba szedte s a
jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.
– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arczczal
osont ki a konyhába.
Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat,
de az első kortynál elsápadt, felugrott.
– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.
– Óh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél
Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg,
hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s
azzal sózta meg a kis gyámoltalan a cziberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a
következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven
váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek,
meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában,
– csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy
megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr mindenben, kifogott az
együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A
faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig
minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan
ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, vagy ki a
házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő
ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nem egyszer.
– Hát akkor ugyan mi lenne?
– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony
ám, Józsi…
– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem mult.
Meg mered-e tenni?
– Én? Már hogy én? – selypíté Anna huzódozva.
– Éppen hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak
valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton
miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is
fenyegette.
– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod…
látod!…
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva
szemeit, szelíden suttogta:
– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…
– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról
holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.
– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.
– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
– Jó, nem bánom, de a csengőket is fölteszszük a lovakra.
– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – inkább
maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy mult el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is
robogott Csillomék portáján a csengős szán.
Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:
– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mingyárt
kezdi.
Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából,
már fent a kocsin rágyujtott:
– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd
mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jőjjön
csak ki!
A gyerekek összebujtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor
mögött; orczáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az
izgatottság festette pirosra. Lélekzetük elállt; szíveik hangosan
dobogtak.
– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna. – Istenem, Istenem, csak
szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!