Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a
gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» éjfekete sörényét
fonja be, azután sorba a többiét.
Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz
kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét,
Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat,
mintha a viczispán hátaslova volna valamennyi…
De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék
rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút vizével, még
sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.
Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen
gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a
zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából,
sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróczczal, nyáron
megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.
Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, még pedig az a
bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett
édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná
a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.
Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a Csoltó,
Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, ötvenkettőben
mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű
nyakukat.
Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a
parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál
megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a
házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és
a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs
ilyen ló.
… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná
nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon,
kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.
… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt
csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A négy tüzes
csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a
farkával ide-oda.
Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske jelent
meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és a
szénatartó eltakarta.
János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját
odakünn… szakgatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire
hozzá értek. Vajjon kivel beszélget?
«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi
lesz…»
Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő
köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni.
Hanem a Klári suttogását ismét megértette.
«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a
kenderáztatóknál.»
János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a
sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.
«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a
fehéret, akkor jőjjön.»
Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a
szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem
nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot
ilyennek!
Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, annak az
árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?
Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen
akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.
– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.
– Vőnekiné, a templomsorról.
– Mit keres nálad az a boszorkány?
– Egy kis élesztőt kért szegény.
– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess
felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk.
A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron,
egy percz alatt be volt fogva. Felültek.
János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok
prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az udvarból.
Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a
szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon
amint csillognak, tündökölnek, a czifra sallang hogy körülröpködi
nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint meg akarja lábaik alatt
gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.
De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor
kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó,
hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd veszszen magva a különb
fajnak!
De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros
arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályva-rózsára, pirosra,
fehérre.
Megmondta… így mondta.
Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a
gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt
csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.
– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed…
mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg…
Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket
bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy
csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek s messzebb a
hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.
– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a
Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.
Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb az az
asszony a töviseivel.
– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, hadd
hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?
– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lakzi.
A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a
tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak
véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is
messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.
De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy csillog a
szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan
vetette rá édes tekintetét.
… S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa.
Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető
szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is
paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnynyá,
amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!
– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. –
Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…
– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni!
– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!
Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s
egy lóriasztó szisszenést hallatott:
– Gyi Tündér! Ráró!
Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka
közé…