Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyú vizükkel! Ha megszoktuk
az édes vizet, hát iszszuk az édes vizet és nem vágyakozunk a savanyúra.
Víz, víz! Hiába állították oda határőrző szent Vendelint a csevicze háta
mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük.
Igaz, hogy jó erős víz; a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül el
fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy hogy az halva bukdácsol bele a
levegőből. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant, ki a
magasba termett.
Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a
brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával
merített belőle s úgy ivott egy nagy kortyot.
– Emberek! – mondá hüledezve – bor, veszszek meg, ha ez nem bor!
Megízlelték egymás után. Persze, hogy bor, csakhogy nagyon meg van
keresztelve.
Mohón neki estek erre s abban a tudatban, hogy csakugyan borban
dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan tánczolást, dalolást vittek végbe
a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára.
Hanem aztán volt e miatt a kút miatt «hiba» is. Mikor azt a
határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felső
réteket, úgy hogy immár a kút is az ő határukba esett, a prókátor
felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek
használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan
hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva
most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendő a
majornokiaknak.
No, ha ezt így itéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ
úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.
A rétet már nem is sajnálták, a szent Vendelinen is segítettek,
rávésetve, hogy: «Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, ámbátor
most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, mindazonáltal
a bodoki határra ügyel fel», de bezzeg a kút, vagyis az ujonnan
támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.
Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek s nem fogadnak
ők is ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt.
De ha elmult a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy
gyalogösvénye.
Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába
hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sohse lehet
egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide
ugyan nem téved kérőbe, de még a bodoki ember is, ha szerét teheti,
idegen helységből hoz magának asszonyt.
Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló,
töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az a kút az oka.
Színes korsóikkal oda járnak a lányok, arra várják őket a legények. Az a
savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű megbánásnak…
Czifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kaczéran, nyíllal a
szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az
utat egy-két évig járja.
Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot… elég abból a
szelid Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az
édesanyja, hiszi, meg beszéli… Az ilyen öreg asszonynak már létra van a
szívétől az eszéhez!
Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda
esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.
Akkor volt az, mikor azok a lókupeczek tanyáztak a faluban s itták az
áldomásokat a korcsmában. A leghetykébb köztük, valami Sás Gyuri,
ki-kikacsintgatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta
a kis Magdát.
Csinos fiatal ember volt. Minden esztendőben megfordult itt egyszer s a
legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolczvanat is. S
erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a királyok?
Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen
gyereket, a Gál Magdát… Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már
meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már
összecsókolta – s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.
No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert nem
olyan nevelés, sem nem olyan fajta… anyja is becsületes asszony annak s
pórázon tartja.
Hanem hogy annyi savanyú víz fogy egy idő óta a háznál, az mégis csak
gyanus volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a
kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult,
mind visszájárul volt megtéve.
Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.
– Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda
dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé?
Lángba borult a kis Magda fehér arcza. Egy szót sem tudott volna
kiejteni a világért.
– Veted le mingyárt azt az ünneplő ködmönt?! Ejnye, te erdei gyík, hát
hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az
a tisztességes emberek gyerekeinek? Hányd le, mingyárt! Nem vettem én
azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem vettem az Úr házába,
vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve abban a selyemkendőben…
Magda elpityeredett s félénken, reszketve hányta le magáról a ruhákat.
– Most pedig takarodj a szemem elől… Hanem azt mondom, hogy össze ne
törd azt az ujdonat uj fehér korsót… Uram, én Istenem, ez már a harmadik
korsó húsvét óta… Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj
ide többé! De vissza ne jőjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyok az
özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a csontjaidat! Hallod-e, hej,
vesd le még azt a csizmát is!
Hosszú fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is
levetette. Úgy mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott,
hogy tán el se menjen, de azért mégis csak elindult. Önkénytelen vitte
ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.
Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu
végén a haranglábnál s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram
tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétől függ vala az
estének pontosan való elharangozása Bodokon.
– Hova igyekszel, kis Magda?
– Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?
– Köszönöm, húgocskám. Hát úgy, hogy sehogy se legyek, még soha sem
voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a pátrónusaimat, ezeket
a lókupeczeket.
– Elmennek? – rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy elmennek.
– Amott indulnak, ni… Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy az én
lovamat nem vették meg… pedig olcsón adtam volna.
– Miféle lovát? – kérdé Magda, de már tűkön állott.
– Hát az enyimet, Magdácska… A Szent-Mihály lovát, hehehe. Azt kináltam
nekik, hihihi!
– Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! – kiáltá oda a lány s a
legrövidebb kerülő úton, a Csillomék szérüs-kertjén át, futott ki a
rétre a «savanyú kút»-hoz.
Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót a
tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére,
megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy
óvatosan lebocsátotta.
Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette,
hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide
kellett volna érniök a kupeczeknek!
Vajjon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg
nem ösmeri!
Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer
lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.
Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön s a kúthoz sietett. Éppen
jókor jött oda, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát.
Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem birta megkötni a
mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt.
Sás Gyuri odanyult, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze,
egyuttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna
elmulasztani.
– Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek
soha többé!
– Azt szeretném én csak. Bár soha ne mennél. Ne is menj, azt mondom.
Gyere velem, Magda!
– Ne beszéljen bolondokat… mert mingyárt itt hagyom!
– Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet
sem engedem rád fújni s még a helyet is megfújom, ahová ültetlek.
A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arczát
vérvörösre marta.
– Nem… Ne beszéljen így. Ne is szomorítson… Magának már felesége van.
Mondták a többiek…
– Esküszöm, csak téged szeretlek… soha senkit még így. Elviszlek… olyan
helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.
– Ne kisértsen engem! Istenem, ne hagyj el!
– Látom, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, ülj fel
szaporán a kocsira, senki sem látja meg.
De nini… Micsoda bosszuság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a
tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen a
kolomp. Éppen arra, ő mellettük ment el a Riska s nagy szelíd szemeivel
olyan csodálatosan nézett Magdára, még a ránczos-nyakát is megcsóválta
hozzá.
– Ni, a Riska! A Riska! Haza hí engem a mi Riskánk!
S a leány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé.
Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a
veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény
Gyurira még egyszer… utoljára egyszer.
És amint hirtelen megfordult, – Istenem, Istenem! – odaütötte a csűrből
kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?!
Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom
két arczán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz
keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott
a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához s annak
az igazi formáját, színét mutogatta…
… A Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy
jőjjön vissza.
– Ejnye, adta, adta… összetörted, fiam, a korsót! – szólalt meg
egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. – No ’iszen, majd ad neked az anyád
otthon!
A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy
Magda ijedten kapott a hátához s egészen elhalványodik, megesett a szíve
rajta.
– No, semmit se félj! Én majd előre megyek s kiengesztelem az anyádat,
mert ösmerem, hogy nagy sárkány ő kigyelme. Maradj el egy kicsit.
Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló hegyes gerendához, melyen
a korsóját összetörte s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a
semmibe, talán a cseviczekút felé.
Az esti szürkület lassankint leereszkedett a házakra és füvekre. Azok
legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.
Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre
közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna
be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt várta.
A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta,
beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltünt
nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele
többé…
Szegény édesanyja évek óta siratja s epeszti magát álmatlan éjszakákon:
hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek
mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány korsó miatt nem mert
hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a
korsó, az a korsó!
Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele.
Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el… és nem is az volt a
gyenge.
… No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb bizony, ha
behánynák, betaposnák földdel… Hogy alant repültek, sok apró madárnak
lett a temetője… temetőnél rosszabb sok bodoki lánynak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Megyei tisztviselők.]