Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé
igazságot tenni…
Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai
beleavatkoznak a jó palóczok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok,
nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…
Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is
lett a «királyné szoknyáján» (amint a Gyócsi-had híres rétjét hívják),
mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné
viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között.
Többet ért az az egy rét a Gyócsi-család minden jószágánál.
De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók
halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s
hogy ime most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden
dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó
jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő
fizetné ki, mint legöregebb és férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert
és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes
emberek között.
Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál
megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, akié
a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen,
hogy meg ne forduljon a sírjában!
Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta.
Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a
vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a «Csipke» dűlőbe; árok hátán
árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy
«hasznavehetetlen».
Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság
meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a
nyelvén.
Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, ha csak még magához a
királyhoz egy instánczia?… De az is, ki tudja, milyen ember?
A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is
meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár nem
fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.
Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, hol
a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van.
Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a «Csipke», Erzsié pedig a
selyemrét, a «királyné szoknyája». No, ez után a szoknya után fognak még
csak bolondulni igazán a csoltói legények…
Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az
elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is,
púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják
őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?…
Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még.
Fölemelte öklét. «Hej, ha most itt volna, aki koldússá tett!» Csordultig
tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy
elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bérczek azt
mind megértenék!
Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint
ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A «királyné szoknyájának» mintha
ráncza volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár
s az árnyék.
Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott
rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok
ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen
olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.
Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is
nehezen lesz ilyen…
Igaz, hogy az övé belőle a legcsunyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát
mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban
meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha
terem rajta valami.
De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem
érdemes.
Olyan innen az a széles nagy ugar a mesgyén túl, mint egy odacsapott
csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú:
szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.
Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban.
Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az
árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp
ilyen fehéres…
De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja
kövér, s hogy ránevet Imrére! A «királyné szoknyáján» sem terem ennél
különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek
ereje, ha akarja. A czukorrépa is lám, hogy neki indult a túlsó végben…
Nem kell ezt a földet még sem lebecsmérelni.
Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a
selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért
ne beszélgetnének?…
Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri,
összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha soha sem lett
volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a piczike, gyenge fűvek
erősebbek az embereknél…
Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palócz föld
szép, színes kövei. Hát biz’ ezeket nem igen szokták gyűrűbe
foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem
a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat,
ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a
hasznukat.
Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok
között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi
bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány
ki.
Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga,
piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott
a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a
többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.
Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy, meg
az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még
tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál
halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a
húga mellett. Aztán Eszter arcza is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut
annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van az így, ahogy van!
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy
felől közelgett, csak mikor már megszólította.
– Jó estét, fiam! Hova való vagy?
– Csoltóra.
– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen még sem veszi magára, nincs vele
mit dicsekedni.
– A Gyócsi Imréé, – mondá kelletlenül.
– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.
Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a
Bogátot.
– Maradhatós biz az, egészen maradhatós.
– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?
– Csintalan, majd mindig csintalan…
A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, elválóban
kérdé:
– Hol lakik az a Gyócsi?
– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be pirulva.
– Akkor hát veled alkuszom meg.
Imre nem birta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr
igazán utána jön a házba.
Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.
Gyanus szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort
hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…
Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb
Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit.
Neki nem jutott semmi a vásárfiából.
Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, reménykedve,
várakozólag.
A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arczán. Nem is
hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ő kigyelme
felelgetett neki.
– – Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostoha fiamtól?
Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot.
No, felelj hát neki.
Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás dominium az!
Ugyan mit adna érte az úr?
Imre maga is nagy szemeket meresztett s zavarodottan makogá:
– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi
hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.
Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott,
megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét.
Az tündöklő arczczal szökött oda s kezeivel összefogta a köténykéje alsó
szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.
Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e húgának? Hogyne
tetszenének!
Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét oda
vonja, mintha azt mondaná: «Látod, mim van nekem!» Aztán ő is visszaült
az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve
méregették az egymás játékait, melyiké ér többet, de mind a kettőnek
látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.
– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem
jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi gyáros.
– Az a gazdag ember, – vágott bele élénken Mudrik Mihály, – akié az
üveghuta meg a nagy majorság?
– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az
üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem
tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem
az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.
Mudrik arcza olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb
az Imréé.
– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem
jutott, legyen az enyim.
– De ha jól megfizetném?
– Nem adom én azt még talán…
Gondolkozott micsoda nagy dolgot mondjon:
– … Még talán ezért az egész határért sem.
Az üveghutás elmosolyodott.
– No jó, jó… látom, hogy igazi palócz vagy… odanőttél a röghöz, – akkor
hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a
tetejét, adok érte évenkint ötszáz forintot.
Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre pirult ki
az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz
forint! Még a «királyné szoknyája» sem ér talán annyit. Micsoda gazdag
menyasszony lesz ebből a…
Eszterke volt az első gondolatja.
– Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem.
De az Eszterke nem nevetett, makranczos arczot vágott. Hogy ím az egyik
kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy nem czukorból
van.
– Hisz ezek kövek! – sóhajtá elpityeredve. – Egye meg őket.
S durczásan vágta földhöz valamennyit.
Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.
Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még
egyszer megnézte.
– Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?
– A kis hugom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a belseje
ilyenekkel.
– No fiam, – mondja a hutás fölugorva – tudod-e, hogy ti gazdag, de
nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!?
A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást
és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már
valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről.
Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni
sokáig.
Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz
mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát.
Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez gondolkozni,
ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… akármit mondjon is
Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.
Hegyek, folyók, völgyek vették itt a kezükbe ezt az osztálydolgot.
A Bogát meg a «Csipke» még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét bizony
nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették.
De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az
húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután öntötte el a
réteket s akkora nádast növesztett a «királyné szoknyáján», hogy
évről-évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram
kaszapengéjét.