Az atya megdöbbenve kérdé:
– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán…
A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:
– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment…
A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdezni, hova
érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem
törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit.
Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú
szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak
odafönn…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a
szobában fekszik s figyel, hallgatózik: «Jaj, a juhok jönnek!»
Hiába magyarázzák neki az öreg asszonyok, hogy még nincsen este,
minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel
szórja a nap a fényét.
– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út,
érkezik-e a nyáj?
De hisz még dél sincsen.
Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje
erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:
– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom…
Édes mosoly pirosítja meg arczát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja
föl.
… A csengetyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák
robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt…
Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje;
még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy
vezérürü nyakán nincsen semmi.
– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu!
– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam
meggyógyuljon.
– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult
tőle!