Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt,
már félig a síré. Sápadt arczán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály
lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.
– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak
szóval, tanácscsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a
gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még
tán segíthetne.
Az öreg juhász is azt gondolja.
– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem
bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt.
Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek,
észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem
ellenzem tovább, megkérem a kezét.
Az aszkóros legény arczán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét
fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is uj volt valaha és
virágos…
– Még ma. Ugy-e, még ma, édesapám?
– Mihelyt a nyájat kihajtom az «Ordas»-ba, ott rábízom addig a bojtárra,
míg én elszaladok a fekete majorba.
A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi:
– Mikor kerül kend vissza, apámuram?
– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor.
– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem; van a
Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a
dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy
vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.
– Úgy lesz, fiam.
– Attól a csengetyű-szótul, érzem, meggyógyulok.
– Hallani fogod, édes fiam.
A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös
ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a
közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből
aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.
Délben zörgetett be a fekete major ablakán.
– Hallod-e, öreg ficzkó, Marczi! Én vagyok itt, a veres major juhásza,
én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.
– No hát gyere be, ha már itt vagy!
– Adod a lányt? Mi?
– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.
– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.
– Hát nem halt meg?
– Hiszen nem is beteg, csak gyenge.
– Azt mondják, száraz betegségbe esett.
– Hazudnak! – mondá Koppantyu Demeter mogorván.
– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.
A vörös major juhásza fölkaczagott, de bizony erőltetve tette.
– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?
– Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!
– Gyere te ki!
– Nem megyek. Én nem alázom meg magam.
– No hát akkor itt várlak meg.
Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei,
mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és
nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a
napra.
Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet!
Minden élet előlről kezdődik benne! Csak az az egy sorvad.
Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s ujra megzörgette:
– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád!
Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.
A fekete major juhásza mereven az arczába nézett. Bizony össze-vissza
volt az karczolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a
szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arczon semmi kevélység,
semmi gőg, a veres major juhásza meg volt törve.
– Hát jól van no! – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a leányt.
Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.
– Hogy tudod?
– Az ő arczát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is,
Koppantyu!
A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a
tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.
– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni… Itt a nyomok a homokban.
Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl
szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül,
az özvegy Gálné luczernása felé vágott rézsut.
– Rossz jel! – mondá a veres major juhásza.
– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.
De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg…
Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!
Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási
tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről
valami.