Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke
asszony van az istenek között. Az ő szelid égi arcza segített
meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek
benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy
hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát
azoknak, akik jók, akiket megszeretett.
Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben
Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent
légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenye-erdőben
a kilencz kápolnát a kálváriával.
Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg,
hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál,
valahányszor búcsu van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép,
ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki
a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: «Ez aztán a hang, a
kántoré otthon, az semmi.»
De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának,
meg… ki tudja… talán a két piros orczája, csípőn ringó karcsú derekának
is, Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihiresztelt vallásos legény,
hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsujáró. Mert éppen abban van
valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki
sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.
Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén,
hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű
érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette a szívét, hogy az
eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva
a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget
neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá
sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt
toppan a leány szégyenével együtt.
Vigyázzátok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke
szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha
meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így,
hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában
sincs elvenni, neki, a buzgó katholikusnak! De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen
dolgokat már nem kíván az Isten!
Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert
vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van
köztük… hej Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, –
de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.
Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a
rokolyája zsebében, a hóbortos ura, meg a falu is úgy becsüli, mint egy
szentet; azt sem lehet tagadni, hogy grácziában áll a mennyeiek előtt;
ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az
nagyon gyanus, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a
Máriának, abból egy lyukas tallért multkor fölismert a kartali boltosnál
Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is
kérdezte Pannától, hogy od’adta-e?
– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megigérte, kiengeszteli az
édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is és köszöni
alássan.
No már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy
áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali
zsidóhoz.
Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni
őszi búcsun.
Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig
fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen
Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a
világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyel emberek
közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak
jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz
Gábort.
Nagy sokadalom, vagy harmincz proczesszió jött a környékről. Gózon,
Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palóczok,
még tán a messze Majornokról is a katholikus rész. Ilyenkor volna jó
kivenni árendába a papoktól a perselyeket!
A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilencz
kápolnát stácziórúl-stáczióra, idejük sem volt szétnézni a
mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mingyárt
besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban
elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás
dolgokat beszélt el a gózoni Szűz-Máriáról.
– Hát aztán, aztán… mondja csak tovább, édes Panna lányom! – ösztökéli
Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?
– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.
– Óh, óh, óh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon, – de boldog
is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt
is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz
Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom
arczát, mikor beszél…
Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s
úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét,
mely azon a piros arczon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma,
lelke odaveszett.
– Mondjad csak, édes szívem, – faggatja Filcsikné – hogy néz ki a Mária?
– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arcz, aranyos szőke haj, egész
vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől
vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– Az ám… a kis Jézus! – Szakasztott igy van lefestve az én imádságos
könyvemben…
– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá Gábor s átszellemülve szívja
magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény
övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő
láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.
– Hát ma meglátod-e? – kérdik.
– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz
hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!
A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye
alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a
tüzek s az egész búcsus nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres
tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő
zúgott balról s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. E
miatt pedig épp oly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arczról
az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz
Gábor a gödrös, piros arczról a hollóhajjal.
A bodoki búcsusnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó
Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran
megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is
hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy
semmit bámulja talán, mint ő.
Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a
harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltünni az éjben:
várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is
ellopózkodott.
Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a
tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta
mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?
Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán,
fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte
magát a kút vizében.
– Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! – suttogá lágyan.
Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte
átkarolni.
– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy,
megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük
egymást.
– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.
– Isten a tanum rá…
E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és
fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet.
Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s
hirtelen összecsapódtak…
… S eléjük lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér
arcz, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér
jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…
– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten.
Gábor némán fedte el arczát kezeivel.
– Jaj nekem, Szűz Anyám! – Óh, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna
kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam,
nevedre hazudtam…
A szomorú arczú anya szelíden elmosolyodott.
– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam
el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.
Akadozva és szemérmesen folytatta:
– Meglestelek… utánad jöttem s itt megtaláltalak.
Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a
beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s
mosolygott.
– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is vesztesz el soha többé, ha
megbocsátasz…
Maris nyájasan nyujtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott
utána, de csakhamar eleresztette.
– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!