A palócz nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és
rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya
suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem
lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos
dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok
hitté keményednek lelkében.
Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A
tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem
oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény
Palyus.
A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta
huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte
az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!
Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és
fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.
Alig mult el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi
gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a
kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.
– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon
kend!
Semmit sem válaszolt.
Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s kénkő-gőz
tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két ember
viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás
vegyült olykor a zsivajba.
Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a
Palyussal történik valami.
– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén
imposztor.
S hogy ezt mingyárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s visszaadta
a Palyus szabadságát.
Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilencz esztendeig
szagolta volna a börtön penészvirágát.
– Késő! – hörgé. – Már késő van!
– Mi van későn, te medve, te!
– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek! – lihegé és a fogai vaczogtak.
– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta
volna kend alá, mikor írni sem tud?
– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – mondá keserűen, s felgyűrve
durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, melyen akkor is
domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a
sátán.
– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.
– Eladtam magamat egy rámás csizmáért, meg egy piros selyem viganóért,
amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen
esztendőt engedett.
Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé,
mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg
Palyust, ki napról-napra komolyabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt
a templomba s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva,
levett kalappal imádkozni.
Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!
Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott
himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső
pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött,
mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.
Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött
kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden
szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.
Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község
teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett
valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha
a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem tarthatta meg az ünnepi
prédikácziót, vagy a határt a jég elverte, azt is mind Galandáné okozta.
Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent
talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az
agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka;
megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az
eskü, hanem egy csomó gunya köt össze.
A szegény Palyust is Galandáné kisérte ki a temető-árokba.
Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel
volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a
fák zuzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.
Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház,
mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a
temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez
közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a házban, ahol oly
szomorú, olyan kisérteties volt minden.
Hát még egy-egy Lucza-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.
Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után
következett.
A juhászbojtárok hozzáfogtak a Lucza-székek faragásához, a kocsisok
kereszteket pingáltak foghagymával az istálló-ajtókra, a gonosz
boszorkányok hatása ellen, – mi gyermekek pedig remegve néztük: hogyan
esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.
Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám
nővére a kis leányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd
szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon
keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve
álmomban édes anyám meséit.
Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre
sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem jött.
Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni
sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis leánykának
lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve,
félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal
bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.
Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly,
jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.
Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a
temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek;
csak kriptánk magas oszlopa piroslott.
Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép
leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy
csomó óriási szelindek tépte, marta.
Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett,
karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is czafrangokban
lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl
melléből.
A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek
szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak
szét hogy csakhamar uj dühhel ismét visszaforduljanak.
S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a
fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan
növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem
fogyó falkában a Palyus sírjához.
Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat,
ágyunkhoz vonszolt.
Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, egy
boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.
Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban
bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.
Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupak-tanácscsal mehessek.
Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált,
nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki
váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az
egyetlen eset mégis kivétel lehet.
A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt
a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény Palyus egész
életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak
pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő,
– egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a
kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább
házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.
Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is
mindnyájan a mondását):
– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem
esett az éjjel.
– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a tanácsbeliek.
– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon nagy baj ne
volna…
– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?
– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a luczifernátus
dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a
határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus dolog esett,
közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a
falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ő
kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni
való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem
maradna.
E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s nyomban
kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet
és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, még pedig íziben,
mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a
vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.
Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt
helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» összes öreg
asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett ingváll gallérján
lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dícsértessék a Jézus Krisztus
– a Galandáné asszonyomé.
– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt!
– kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről-színre
láttam, mintha e perczben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű
fiatal leány volt, akit a mult éjjel a kutyák szétszaggattak.
– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok
feleselgetései.
– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg
birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda?
S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a
Galandáné szurtos viskója felé.
Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint
azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a
csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve.
Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.
A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle
koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan,
lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az
ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak
azután bátorkodtunk be.
Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején
jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még
kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még
ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.
– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró
tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát,
hogy egy vén boszorkányt magára haragítson.
– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással.
Nézzétek a testemet!
S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s
aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, –
mint valami heraldikus mondaná.
– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis
dolgom volt az éjjel.
S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy hogy
azoknak összevaczogtak a fogaik.
– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók uram.
– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a
boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam.
Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s
megfenyegetett vele:
– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha
akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne
találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga előtt…
Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a
kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép
rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.