Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a
határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede
Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő-ruhában, a gomblyukba
fűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már
találgatják odahaza, vajjon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság
éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú
Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve jött is
néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig:
szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az őszszel meghalt a szegény Bede
Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével
szemben… Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, –
hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!
Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros
kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő
sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon
vissza…
Csak egy piczike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul
kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A
napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi
levelek mosolyogva nyujtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban
aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: lehajolt utána…
szerencse az… letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a
levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak
sárguló sincs köztük, a fehér, eres foltocskák csillagoknak csókja
rajtuk…
Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét s mire
ujra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap s
az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléh-fedeles torony
mintha arany szalagokat nyujtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu
határán…
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett gózoni
fuvarosok jöttek rá szembe.
– Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely.
– Gózonba.
– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondá és megállította
szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy
hajdu leszek «Mindenszentektől» kezdve. S ha meg a te sorsod is így
fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi
hozzá hirtelen elkomolyodva.
– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is
s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap,
megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!…
Bizott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet
harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését
s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.
– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az
ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem ejtette
ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát,
amelyet csak az imént ütött meg csínyjeért, fölvette az ölébe,
megczirógatta szeliden és egy tányér ételt adott neki.
– Ne haragudjál, kis czirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te
tudnád, kis czicza, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a
pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni,
mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszer előtte termett.
– Tudod-e Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan és nyakkendője csokrát
babrálta.
– Sicz, te czudar! – kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül
elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem birva
üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbujt a virágos
kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos-kendőjét egészen letolta égő
arczára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem
bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra
jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel gomblyukában, mint a
legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtől volt piros az arcza, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt
hija az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és csintalan
ördögök tánczoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a
korcsmaajtón.
– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak
egy ilyen nap van a napok között!
Bement, ivott. Az első itczétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá
vált, az utoljától veszetté.
– Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marczi!
Az ablaknál egy hamiskodó festett arczot pillantott meg éppen kapóra.
– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom
ezt a baboskendőt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel
megrakodva.
– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te
ugyan szépen mentél el Gózonba.
– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az
ára…
Kivette az erszényét és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a
forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte.
A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta…
Mák Gergely uram fejét csóválta s közibe vágott a lovainak:
– No ’iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arczát, összecsapkodta gesztenyeszín
haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. Ki vezette haza,
nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott
a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros
jegykendő, amit az Erzsiéknél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen,
lehetetlen… mert a babos-kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott!
Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs,
semmi sincs!…
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szúszékre… Hátha nem is volt ő
Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?