Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát
kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek piczike
lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.
A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar s
türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját
a malom környékén és a vizet várják.
Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnár-legény, már a szent
Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése
csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól.
Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s minden
éjszakára gyüjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy-két
óráig, – de mi az annyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire
sor kerül rá.
Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel
mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei
szárazság.
Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a
katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az
asszony, ha arany paszománynyal övezi is a derekát.
Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból.
– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért
magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj…
Igaz-e, Zsófi lelkem?
– Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.
– Látod is te a fekete kendőd alul!
– Itt voltam, mikor férje elment… hogy megsiratta, százszor megölelte.
– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes
oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsuztak?
– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: «Hű maradsz-e hozzám?» Vér
Klára így szólott: «Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én
szívem tőled elfordul.»
– A Bágy fölfelé? – kaczagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd
magadat, Gélyi János!
A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is
visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is immel-ámmal folyik.
Maholnap neki gyürkőzik a homok s megiszsza az egészet egy kortyra.
Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi
János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére húzta a
kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig,
hol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni.
A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtánczolnak a sövényen s ahol
megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.
A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arcza pirosodik
tőlük.
Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést
is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.
De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt,
egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek,
gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.
Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is
patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy
elégette a szent Mihály lovát.
Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az
őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák
búzája.
Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a
legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akáczfa virága a
kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet
ágat szakítani róla…
Alig várta, hogy kijőjjön a szép molnárné:
– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak
hagytál…
– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára
sértődve s hátat fordított Jánosnak.
A köpczös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros fényben
égtek.
– Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel,
elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a
padlásról.
– Akár kettőt.
– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá s szemei
bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az
egy szótól. – Adj egy csókot, Klára!
– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot
mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.
Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:
– Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a
nyugalmamat megint elsöpörte.
Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki
többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi
könyezést.
János ott is megpillantotta.
– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdé
fojtott gúnynyal az ablakhoz lépve.
– Nem lesz az, csak dercze! – vágta vissza csintalan mosolylyal a
molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a
fele már megvan.
Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte:
– Hát a másik fele?
– Egy-két óra alatt az is meglesz s mehetsz Isten hírével.
– Hanem addig legalább ereszsz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem
a ködmönömet; fázom.
Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg
lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt
feleli:
– No, gyere be hát, ha szépen viseled magad…
Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony,
de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék
hamar azt a búzát!
Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a
füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.
– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg
nem mozdul reggelig.
– Hüm. De mikor annyi vizünk van!
– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyüjteni kell s ereszd le
a zsilipeket.
A pörgetyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri
mégis megértette.
– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton…
– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is.
– Szurkálóval, aczélostul?
– Mindenestül.
Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha
figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön,
megindíttatja.
Senki sem jön sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt benn a szobában.
És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna
egy kulcs a zárban.
Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró fogai,
amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke
vergődnék a fekete éjben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás
hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki,
zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán
meggondolta magát s szép csendesen visszafordult.
A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak
tükrén.
A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s
ime, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófaborok reszketve hajtják
le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!…