Olyan bolond gyanu van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az
öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik
vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt
soha.
Már pedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk)
nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral,
melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két
szép ezüst csatt tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld
tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának
láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolcz városa számtalan
házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az
egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kimélt sem fáradságot, sem anyagot a
szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész
Miskolcz városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra
szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilenczedik csodája.
Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás
lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele
Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt még sem volt respektusa. Az
csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának
téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga
alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a
bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arczán a
rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú
átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes
szójárása: «Fölteszem a bundámat», sohasem veszített kevély jellegéből
körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a
kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért
csúfolták az «Isten csizmadiájának», mert tulajdonképpen nem volt más
kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát,
szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták hát a
megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: «Mire
való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!»
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit,
azon a bundán kívül.
Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját
egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta
erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a
feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ
dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg s mikor egy idő mulva bűnbánó
arczczal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az
öreg Filcsik elfordult: «nem ismeri a kisasszonyt», leakasztotta
bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig,
míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze
egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a
szolgabíróval. Filcsik éppen a «Patyolat-inghez» ballagott, ahogy a
kocsiról utána kiáltott: «Apám, édes apám!»
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment
szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte
elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a
nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot.
Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága
bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az
öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édes apja, kocsit
küldenek érte, selyem-vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik
éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél
vele parolát, csak jőjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer
elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes
helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.
Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész
környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs
egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha sem volt szeretőjük
Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép
Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér
Jánosné tejszín arczát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arcza szebb formát adhat az
egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei viczemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy
beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és
rendek száznyolczvan váltóforintot igértek volna a szomszéd
Hontvármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem
kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok
után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös
márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította
a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis
jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában.
A mult hetekben már az ezüst csatt is lekívánkozott a bundáról a
«Palyolat-ing»-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.
No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a «kuncsaft»-ja
legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen
levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami
régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását
nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember
van a világon.
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ő vele, de az
apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta
kölcsön apja azt a sok pénzt?
S amint gyanuja fölébredt, mingyárt kitalálta a dolog nyitját is.
Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy
mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja
a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek
akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte
eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és
a mediczinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Még se volt hát
olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró
volt kénytelen eljönni az öregért.
– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg
lányától…
– Nekem nincs leányom!
– Velem jön, punktum.
– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.
– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
– Igenis, kérem alássan.
– Ön a társadalom söpredéke!
– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik
minden.
Most már szép szóra, igéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden
visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
– Fogasson el, tekintetes uram, veressen lánczra. Akkor aztán megyek, ha
visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas
úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem nem azért volt a hajduja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna
valami ügyes haditervet útközben.
– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk,
mint a malacz a kukoriczásszakajtó után, ha…
– Beszéljen kend.
– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös
ember az…
– No hát lopassa el kend minél előbb!
Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy ő reá
bízzák. A revoluczió óta úgy se volt már a kezében ilyen nagy dolog.
Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között,
megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett,
hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve,
mely körültakarta a fehér hálóköntöst.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb
a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem
fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan,
inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába
van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó
fedele alatt, a búbos kemenczénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy
szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülő
lába az atyai híres bundával.
Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s ime – reggelre a sors
meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt
terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik,
Terka halovány arczára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan
édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor
Filcsik éjjel hazajött a «Patyolat-ing»-ből, lakását feltörve s a
bundának hült helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva
minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél
küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal
járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás
végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek
ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: «Hát a kegyelmed híres
bundája ugyan hova lett?»
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb
megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék
tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan
kézrekerültek s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap
alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint
gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy perczig sem. Hiszen csak
az igazi jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van
s némán intett Filcsiknek, hogy jőjjön utána.
Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú
Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába
értek.
– Ott a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva, – vigye
el!
Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkénytelenül
is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott.
A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik
hátratántorodott.
Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete
szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsuzó angyal. Vajjon hová
siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!
Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek oly
hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan
gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy perczig, mintha gondolkoznék;
azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a
takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá
szüksége többé.
A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze
sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény
leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte
utána, hogy: «pogány».
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak daczára, hogy
esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel
találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arczáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még
némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő
van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint
mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben
a gyalogúton.
Egy koldus-tarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól
imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos
koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyujtott, hogy jobban lássa,
nincsenek-e meghalva?
A mély lélekzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek.
Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a
rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van
csigázva. Arczuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől s
parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyujtott és
leült a földre – az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A
csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták.
Egyre lejebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje
lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az így;
olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt
még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az alvókon.
Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer
megállt, megfordult. Hátha mégis csak visszamenne érte?
Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül és még
sem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott
lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a
közvélemény szerint – a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha
megvolna. Fogad rá, henczeg vele.
Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék,
de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert
istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló,
varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.