Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a
kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.
A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra
a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, bontakoznak
furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná
elmondani, kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem
vette.
– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott,
többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsesége megmondhatna.
Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a
gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony lépett be az
udvarra: üzenetet hozott.
– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit
tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot
reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha
megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni.
– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.
A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter
kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.
*
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A
tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az örömére
ajándékozta az eklézsiának.
– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram.
– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.
– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm!
Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:
– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer
karika, gurul az.
– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé,
kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.
– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan.
Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a
toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az
országúton.
– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom
ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a
deszka-párkányzatról, akár az evet.
– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem föl
szaporán.
– Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt,
legelőször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most
fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme
elhomályosul.
– Hohó, Péter! Föltetted-e már?
Zavartan, remegő hangon felelt vissza:
– Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s
szomorúan dünnyögé:
– Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak kettőnek,
háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már
Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a magasból
halva.
Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és sokáig tartá
átkarolva, görcsösen.
Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan
nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még sem szava,
sem könye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s szilaj,
dúlt arczczal, tompa hangon kérdé:
– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?
S könye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.