Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek,
olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát,
most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem
kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az a mindig fehérebb
arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt,
a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy
megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy
annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba
elkárhozni.
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk
veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó
lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna
úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy
«szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen
is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem te már nem látsz soha
többé: mást szeretek, annak adom az életemet».
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza.
Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve
mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az
eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis
festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.
Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből,
mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor repülő
szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak az ő
kerítésükre ülne rá.