Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha
olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek,
vagy hullott volna ki egyenkint.
Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld,
ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná uj tavaszkor
megkétszerezve.
Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket
hazulról felügyelet nélkül olyan messze földre?
Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a
nagy szégyen.
Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot
szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze
utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó
haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett
búzakéve lenne.
Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke
haja volna.
Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házas ember már
s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délczeg, a Péri Kata
mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul
nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.
Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár,
nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a piczike sárga
fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még
szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?
Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd
ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson nekik
árnyékot.
Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt.
Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a
selyemhajnak az illata.
– Teszi kend vissza azt a kendőt mingyárt! – förmedt rá Judit haragosan.
– Odadom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat
csavarított a gerczén, hogy hatfelé szakadt.
– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sohse
lássam azt a kendőt.
Elfordult durczásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a
világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.
– De jó dolga is van a madárnak! – sóhajtott fel Pista.
Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.
– Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.
Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.
Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon haza
indultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő
aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá
addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.
No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.
Pista pedig nevetett magában: «ha már egyszer peregni kezd a kalász
szeme, megérett egészen.»
Aztán így szólt hangosan:
– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már
előbb ott leszek.
A leány ijedten nézett hátra.
– Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?
– Mezitláb gyere el, – suttogta – át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák
reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.
*
… Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj
betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép
szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.
Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és
Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.
Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott
ki. – Kata megtapogatta: olló volt. «No, ez bizonyosan babonát csinált
most.»
Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hült helye volt
Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha
zürzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé
futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.
Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja
csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az
egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott
üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat.
A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk
közé fonódni.
Kati mindent megértett.
– Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz.
De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig
kellett feküdnie idegenek között messze a falujoktól. Kati meg ápolta,
gondoskodott róla.
Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt
már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a
csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve
belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele
annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt,
hátha lehetne belőle még pénz is.
Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.
– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van
szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül
hagytam.
Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés,
arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem
mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi
jó pénzen.
A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és
lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.
Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg
Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír
megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.
– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen.
– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna
készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne.
Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett szemei
Katira.
– Hát a te hajad hová lett?
– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye
alól.
Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol
az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a
rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.
És mégis a rózsát sajnálta meg _elébb_. Hozzá ment, megsímogatta azt a
csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:
– Szegény Katám! A te hajad kinő még!