Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az idomtalan
épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és
elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a
legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.
A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta szemeit s
kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának perczegését, a
másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva
pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg
szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént
letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak.
– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
– Egy leány – mondja a szolga.
– Hadd jőjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely
szeliden meglegyintette az arczokat s megcsiklandozá a szempillákat: a
vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott
tánczolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem
falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délczeg, arányos termet, melyre a kis virágos
ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete
szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében
báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen
merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli:
– Nagy az én bajom, nagyon nagy.
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már
elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva
mindenkit és mindent.
A bírák arcza nem oly mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé
is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt
a nagy bajt.
Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a
keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni
érte.
Óh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány,
amint lehajol érte szemérmesen s az írás is kihull onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van
kinyujtva az írás felé.
– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede
Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti,
hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata
kioldózva ömlik arczára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom
volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.
– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram
hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt,
szegény: «Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.»
Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete
fölkeresi a kollégák arczát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát,
melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt
morogja önkéntelenül: «A törvény törvény».
Majd ujra meg ujra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós
szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy
Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van itélve.
A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt
odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a
hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon:
«A törvény törvény».
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz
pedig a csengetyűt rázza meg a törvény-szolgának:
– Kisérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de piczi piros
ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
– Talán valami mondanivalód van még?
– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik
tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
– Hisz akkor nem te vagy elitélve?
– Óh, édes Istenem! Hát miért itélnének el engem? Nem vétek még a
légynek sem.
– De hát akkor minek jösz ide, te bolond?
– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt «ez a dolga» a király tábláján
járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez
a parancsolat a «félesztendő miatt», hogy mégis ki kell állani. Óh,
mennyire várta! Beh jó, hogy nem birta kivárni. Nem ezt várta…
Könyei megerednek a visszaemlékezésben, alig birja folytatni:
– Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva,
megsiketülve, megigértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a
szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort,
miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…
– Mit, gyermekem?
– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa
senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én meg a
vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt.
A bírák egymásra néznek mosolyogva: «Milyen naiv, milyen együgyű lány!»
Az elnök arcza is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg.
Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit…
– Jól van, lányom, – szólt halkan és szeliden, – hanem megállj csak,
most jut eszembe…
Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba
mélyedne.
– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk
hozzátok…
Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól
közbe:
– Lássák, lássák!
Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a
zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép
a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.
– Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem
édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez szorította.