Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború
lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a
nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken,
fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a
víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék
kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda, – a madárfészket
is lemosta a fárul a zuhogó zápor.
Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a
falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz
eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arcza, ki meghajolva,
ingadozó léptekkel megy a hosszú utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel.
Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A
lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják
a szegénylegények.
Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta
megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent
felsége elött, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak
arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.
De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a
Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a szekér alatt a
Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.
Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a
hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái közé húzva.
– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább már ti ne
bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot
az üst alá, míg megkavarom.
– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én
időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e,
mi történt megint az éjjel?
– Talán a kőkereszttel a temetőben?
– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították
föl nagy költséggel.
– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj
csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú-kúttól?
A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott
guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, ami igen
irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a
tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a
kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!
Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.
Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két
darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betük! «Isten
dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a betűknél, derékon törte
ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: «Nem kell a dícséreted, Bizi
József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell».
Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert és
nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá.
Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne
közbül égnek-földnek.
András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt
lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte Biziéket.
– Menjünk innen – mondá Istók.
– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. –
Összeragasztod?
– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt
nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet
meglátogatta az Isten…
Az öreg ember fogai összevaczogtak.
– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már nálam
lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
– Tűrni kell, Bizi uram!
– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte
magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami
rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet.
Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te kifogyhatatlan Isten,
mivel engeszteljelek meg?
Elhagyták a temetőt.
– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban
van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mingyárt, te
kölyök!
– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom
mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még
egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.
– No, gyere hát közelebb!
– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az Isten
hidege!
– Miért nem húztál csizmát, te fiú – kérdi Bizi uram szelíden.
– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.
– Hát miért nem varrat apád?
– Nincsen apám! – felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a
szeretetet sem ösmeri?…
Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy
utczán, le egész a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma
volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: «Filtsik
István csizmadia-mester».
– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én
kontómra! – mondá Bizi apó.
Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:
– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska
lajbi ellen, hogy jó lesz.
A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték
volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan kopogott az
öreg után a pitvarba.
Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az
udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan
mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.
Mintha uj levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e hozzám?
A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:
– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!
– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a
cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak
megkerültek, a fia már túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.