Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolcz darab másfélöles
husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét s beszúrja a földbe
sorjában mintegy másfél arasztnyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő
tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy
végig lefutó mogyorófahajtást összetartó kapocsnak, mely egészen olyan,
mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerincz. Most aztán berakja
a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait
kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt «másli»-nak egy füstös,
ócska zsúpot s kész a rendőrségi palota.
Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő
fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó
és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz
cselekedetek megtorlásának «első fóruma» ez, melynek külseje nyomban
elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a
képére ütött; egy vérből való azzal.
De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csősz-kunyhón, ha egy
nagy kerek folt feketedik előtte, jeléül a büntető igazság
jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a hires dudás, az
itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis «méretlen»
húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhászelődeitől örökölte.
Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda
van támasztva a «guliba» oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére
a vörös szegélyű «halina» is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben
majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az élesszemű Istók, bent pihen s a
hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a
másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!
Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos
fortély s míg itt a szűr-ujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok,
a hires Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes
az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre
vigye, mint ő, ki minden csinját-binját érti szakmájának, melyet sokszor
úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.
Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül s ha az izzadó
munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot,
bizony nem gondol rá, hogy ő kelmének meg van fordítva a világ rendje s
amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a
megháborítója.
Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki
ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le
fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhők feketén
ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába
lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanusan
locsogják: «Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok
most!»
De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.
Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz
szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg
alakját s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a «zapekacská»-ban tűri
ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos
dohánynyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát
szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt «magyar
kir. dohánynak.» Aztán jól izlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi
panasza ellene, élvezettel szívja s szemei andalogva követik, míg csak
láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe s
belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.
A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon idehajtott
hangja a faluból, – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut
őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük s kettőt lehetne tenni egy ellen,
hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka
Mátyás «Viszkocs»-a, vagy a Lipták Marcziék «Ulan»-ja-e a felszólaló? A
kakas-nemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkét éves
tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra
fölfedezését akasztotta nyakába.
Az első kakas rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén
éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a
legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje s azt
hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a reggel. Utána az özvegy
tekintetes asszony, a tisztartóné kokin-khinai szárnyasai veszik át a
szót, – éppen féltizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb,
éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a
toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak
bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon,
amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenkint
lenne ismerős mindenikkel.
Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja
számadó «bacsa» volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább is
akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra,
unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent,
egyszerű juhászszá lett, de ő is kint élt a természetben s eltanulta
titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal s inkább
tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt,
egyforma, kifejezéstelen arczu állatok, melyeket nem különböztet meg
elütő arczszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang,
annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is
olyan akadémiai tag, kinek tudománya el birjon igazodni: melyik az egyik
és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei
behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni
nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen
elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja,
anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg
nem győződtem volna róla.
Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét s ha leszorult is
az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is.
Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az
állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább
olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön
hordják a tulajdonságaikat.
A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a
kutya, mint a filozófus, bebarangolja őszszel a kertet s nagy kárt tesz
néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borju egyenesen szalad a
luczernásnak, pedig attól fujódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét
hajhaszná (no de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malacz a föld
titkaiban turkál s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli
csimbókos szárat tol ki saját vesztére.
S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben s jönnek nyiltan,
ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok
ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a
sötétséget, az őszi ködöt s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze
utána nyul.
Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arczczal jő, szíves jó estét
kíván Lapajnak, megkinálja dohánynyal, pálinkás butykosából húzni enged
neki egyet s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide,
mikor rövid idő mulva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s
hogy az óriási uri tök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes
asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.
Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan
irántok; nem is volt s talán sohasem is lesz velök közelebbi
érintkezésben. Alig birom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s
azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.
De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei,
sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést
kivánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb,
érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli
őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le s még déltájban
is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már
őket s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájok alkalmazkodik.
Gyümölcsüket, a diót, mogyorót kemény héjba zárja; földjüket tele rakta
kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán s ne öltözhessék föl egészen
vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik; a
többit elzárják előlük komor, hóborította bérczek.
A szelet, vihart ott tartja a Fátrában s ha kiereszti, annak lehelete
őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor,
hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem
kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes
nép.
A természet csintalan paczkázását majmolja minden. A búzakalász nem nő
meg, csak félannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró,
kedvetlen szemet hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni
korpánál: káposztájuk emeleteket épít magából, ahelyett, hogy szépen
összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse;
körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.
Még a szerelem költészete is, mely minden népnél, minden bérczen, minden
völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz,
andalító, mint a virágillat, ő náluk fanyar, színtelen és furcsa:
«Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orczáink kigyultak,
S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók,
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.»
És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos
melódiáju dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét,
mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a «zapecskából» a
szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.
Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni!
Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcznak
nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van)
valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett
volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok
szép leány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól.
Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes-fájón, olyan
selyemlágyan, viharos vigan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg
bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viaszszá válik s
csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még jobban szétfoly, most
már nem is viasz többé, hanem folyó méz, mely édes a duda szavától s
mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha
egy méregmorzsa hull beléje?
Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán
a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bérczek, hegyek,
völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították.
Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoriczaszárak nem buzdították
tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár,
ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren,
maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez
értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol
Nyitrában.
Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal
korában, pályaválasztási vajudásai közt, őt is meglepvén a nemzeti
hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a
mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s
drótozás által segíti daczolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs
is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy
félév mulva megunta dícséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy
eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti s haza kerülvén, az
éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.
Ő maga nem igen emlegeti óperencziántúli útját, hanem a tiszteletes úr,
ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között
szedte föl a tömérdek igét s bölcseséget, mit most vasárnapokon
apródonkint hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy
amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva
ballag Berlinnek utczáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg
örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű
drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán.
– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a
hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.
Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.
– Úgy no, – az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt
odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.
– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?
Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult s
bosszus hangon visszafelelt:
– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr «student» fia. Tán van valami
drótozni valója?
Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami
igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy
emberrel, akit a «hegyek elnyelnek» (ezt a kifejezést használja ama
fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót
eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég
megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny emléke, egy
állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés és harmadikul a
tiszteletesné asszonynyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik
élete magvát és főmozzanatait s miután az anyatermészet jobb sorsra
érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai
leczkefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor
fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő
étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e történetke
lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a
tót népben nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld
iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért
látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimáju kalappal több
fogyjon el a tizenkilenczedik században.
Mindezek daczára azonban szereti Lapajt s télen, mikor a természet
magára csukja az ajtót, úgy hogy Lapaj is kiszorul öléből, az
eklézsiának messze a «lazok»-ban fekvő s ilyenkor elhagyott malmában van
lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres
malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár-
és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblye-faragáshoz.
Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de
farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be egy-egy vidékbeli,
ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén esendőben házánál.
Sok szószaporítás ilyenkor sem történik. A Lapaj művészetének szabott
ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, estefelé egy
kancsó törkölypálinka, éjféltáján egy itcze mézes, hajnalban pedig egy
messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolcz garas. Nem
kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott
van például Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból
hozott piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét
odaakasztották a palotaterembe palatinusok, főispánok közé és aranynyal
fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát
el mindennel s olyan jó dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele,
olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is csak a
jövő életben igér az igazaknak).
S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de más
mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli,
hetedvármegyékből kergetve a hiuság és féltékenység által, egy éjszaka
álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolcz garast egy
nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?
Istók elfujta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy
még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől megittasodva, s a
vén folyó habjai megszüntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják:
Hej, szomorú akol
Ott künn a havasban;
Hiányos a nyája,
Bacsa talpig vasban!
Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak s még
ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a
gyermek s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az első
dolga, hogy fogott egy bicskát s kettéhasította nagy dicsőséget szerzett
szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ő szemében, mióta
Lapajt hallotta.
És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől tanulta
Lapaj a művészetet? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a
világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét s kitanulja még
jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.
Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden töprengés,
találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, hogy a dudában
van a csodatevő varázserő. A duda egy fekete szőrű birka porhüvelye.
Vannak, kik még báránykorából ismerik. Lucza éjszakáján, éppen
éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a
néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama
kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a
bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezéből etette, üde
fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgy hogy az tökéletes kezes lett,
egyéb hija sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók
nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés;
Pokolkának hítta.
Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy ember-kolera után változatosságból
a birkanemzetségre került a tömeges halál sorsa, Pokolka is engedett az
uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben s
bőrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.
Istók dudát csinált belőle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek felső sípja
gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig, ha nem arany,
hát legalább is réz. Nincs olyan szerszáma még szent Dávidnak sem!
Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme, mert
négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Lucza
éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ő elátkozott, birkává vált
tündér-királyleány s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat
lehel holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is
majd megolvad tőlük; mert nem kell ám azt bolond észszel hinni, hogy
Istók fújja a nótákat, ő csak külszín okáért tartja ott száját,
legfeljebb a kezdetét sugja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a
hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ő csinálná.
Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem birt
szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát ez nem
volt eladó, daczára annak, hogy Petrus – fölizgatva Éliás zsidó által
közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt, – rangos
hetykeséggel száz kemény tallért igért a szerszámért.
De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége
neki a pénzre? Ő még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért, ha
megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta Éliás,
hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor) három
dudát is vehet, szebbnél-szebbet s még tetejébe annyi pénze marad, hogy
ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rothschildnál.
Hanem hát a Lapaj Istók őszülő fejében soha sem fordult meg az a vágy:
pénzt kamatoztatni, sem Rothschildon túltenni; ha már legalább azt
mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti, polituros
lesz a tüzelő fája, suhogó selyem lesz a viselő inge, karbunkuluscsatt a
derékszíján s kilencz lépésről veszi le kalapját, ha erre jár, a
brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság
háramlik rá a duda eladásából.
Egyszóval, az adásvételből nem lett semmi, Éliás nagy boszúságára, ki
azon vékony reménynyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idő szerint teljes
lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja, ellopni
pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel alvó
párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tőle, sem most,
sem a jövőben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog
kelleni, minthogy – fájdalom! – nem iszákos ember, a minővel, torka
lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni.
Azonban (úgymond Éliás) a ficzkó már öreg, maholnap lerázza magáról a
földi port: és akkor ő megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni,
aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon előpénzt s
hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.
Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következőkben: tul a
brezinai nagy erdőn van egy düledező malom, attól balra nyílik a
«Rocska» nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a
legelhagyottabbikon menjen a hírvivő addig, míg a két szeme lát, míg a
«Motiká»-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a
legmagasabb csúcsára s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég,
ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A
száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.
Hősünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi
előrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mende-mondák orrára; Lapaj még
azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató vendégei.
Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem
beszélve emberi lénynyel s még sem unva el magát soha. Mert hát olyan jó
barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő
dudált s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bércz fölött ült
hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva
integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág, bűbájos illatot
lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos
szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett.
Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők zúgása,
folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban
s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, olvadó harmóniában,
melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet,
fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat.
A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze
keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni
vele és tudni hallgatni rá.
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve
van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna
testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács
tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve
dobogása az.
A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy
ez elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár sem
viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú
virág támad magától? A föld költészete ez! Az ő uj gondolatai!
És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának,
örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik s mint a
szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsinylik, elsatnyul, míg
ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak
s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet
szereti növényzete, ő pedig a felhőt és napsugárt. – A magyar ember, ha
ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: «nem szerette a
földet». A földet, melynek jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn
azon kéréssel adja át kedves halottját: «Legyen neki könnyű a föld.»… És
az bizonyosan könnyű is annak.
Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne
gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért,
mert hó borítja a vén Fátrát s kopáran hirdeti, hogy belsejéből nem
fakad éltető meleg erö, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja,
mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha
nyílása támad?
A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott s mely mint
egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról
beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?
Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a Lapaj
arczához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a
tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben,
mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidőt választja
műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot.
Az embert inkognitó ütheti arczul akárki. Szemét ilyenkor a halinája
zsebébe dughatná a csősz: a füle veszi át az egész hivatalt.
Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg
imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy átfutó
nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis valami olyast
hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a
locs-pocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó kád potyogó
csöppjei.
A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó
tájáról jő valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja megállni egy
mogyorófa-bokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra serkentse a
veszedelem elé siető tolvajt, amint hogy nem is lehet más ebben a czudar
időben, mikor künn lenni csak az eb nem átal, meg a csősz.
Sugár női alak suhan el a bokor mellett; szemei még az éjben is
villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér lepedő
simul, két lecsüggő vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol megáll
habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kaczag a háta mögött.
A szél nagyot kaczag s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába
dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenében, hogy
ott a gőzmozdony szaladgál.
– Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz?
A nő visszafordul, messziről úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér
lepedő csücske a földig ér, de ujra fölmagasodik és reszkető, lágy hang
jő meg feleletnek:
– Magamat viszem csak. Magamat, magamat.
És aztán mohón hozzáteszi:
– Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedőmet. Nem loptam én semmit,
utamat ne állja.
Lapaj közel ment hozzá s fürkészőleg néz ki kalapja széles karimája
alól, de semmi gyanus jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás,
mely a megmotozást rendeli.
– Ne állja utamat – ismétlé a nő keserűen, lepedőjét kiterítve és
megrázva, – messze út az, hosszú út az.
Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész világ
utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén. Szó nélkül
fordul meg s visszafelé baktat.
A nő tétovázó léptekkel áll eléje s görcsösen kapaszkodik a halina
lelógó ujjába.
– Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. Ismer-e
kend engem? Tudja-e, ki vagyok?
A csősz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is ismerné,
ha semmit sem lopott?
– Nézzen meg hát engem – rebegi fojtott hangon, egész testében remegve,
vaczogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom. – Óh, nézzen
meg engem, hajamat, szememet, halovány arczomat s mondja el majd neki, ő
neki szegénynek, hogy én milyen voltam…
Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: sötét éjszakában deli, sugár
leány hozzásimul, félig vállára roskadva és azt mondja neki:
– Óh, nézzen meg engem!
Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni anélkül, hogy az
ember rá ne gyujtson.
Lapaj hát nem szól semmit, hanem, hogy az eső ne tiszteletlenkedjék a
pipájával, a fejéről levett kalappal boltozatot csinálván föléje,
megtömé azt s lassú tempóban kicsiholt. A kova bőven adta a szikrát,
melyek a nő arczát is megvilágíták egy pillanatra s hősünk akaratlanul
is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égő taplót tévedésből a szíjába
tuszkolta be; miből különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a
taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került,
kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha
meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg – sapka
minőségében.
És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép
fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik
le a fehér lepedőre s halvány arczára fájdalom van festve; fekete
szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő
imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép
ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.
Lapaj azonban nem birt fogékonysággal az ilyesmi iránt.
– Hát aztán? – kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén
készületeket. – Mit nézzenek rajtad? Menj Isten hírével és semmihez ne
nyulj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság baraczkfáját a
«Tövises»-ben, mert meg van olvasva!
– A fiatal uraságét? – kaczag föl a leány fájdalmasan, görcsösen. –
Verje meg őt az Isten, amikor ébren van és amikor alszik!
– Ne kisértsd az Istent, leány! – mondta Lapaj. – Annyit mondhatok
neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csősz, mint én,
csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül. Hagyd
békességben! Eredj utadra.
– Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!
Roskadozva tett néhány lépést.
– De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.
Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:
– Ki az ördögnek mondjam meg?
A nő meghallotta. Megállt egy perczig. Felelni akart, de hirtelen mást
gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly s
onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak odább
egymásnak a bérczek:
– Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem…
A csősz megnyomkodta a tüzet pipájában és azt gondolá magában: «Hát
mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem
átalja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még
egyszer a szemem elé!»
A csősz-tekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén,
Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek, talán először életében, az
asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak.
Hogy megnézette magát! Óh, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is
bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak
éjszakának idején is nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva az
arczuk, mint némely toronyórán a mutató.
No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé.
Hanem hát bizony az sohasem történik meg.
Egy velőt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy
loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy egy
szomorú történet lett most eltemetve.
Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a leány
beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles kalapot
a fejéről, odahelyezi azt a lucskos földre s rátérdelvén, a folyó felé
fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon
benne.
A szél is megfordul most s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait a
hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de Lapajtól elég ennyi
is. Legalább ne menjen pogánymódra a másvilágra a szegény leány, kit az
imént még lopással gyanusított. Pedig hát mi szüksége lenne a halottnak
földi eleségre? Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána
küldött.
Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága
ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most már
elveszté élét, megszünt sértő lenni, bár még egyre megmaradt
rejtélyesnek.
Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik s hogy visszaidézi a
leány szavait. Mondta hogy hosszú útra megy, (Igaz a!), megátkozta a
fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy
mit kelljen megbocsátania s kinek mondani el, minő volt, milyen szeme,
szája volt, azt nem birta megmagyarázni.
Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a
rébusz-találgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina,
a kunyhó, a pipa, sőt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az
enyészetnek, hanem a határ – az örökkévaló. Itt volt mindig és itt lesz
mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy még
abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor neki rugaszkodik.
Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet
változtatni többé: hiába kérné vissza tőle akárki…
Bőrig átázva ért kunyhójához s még egyszer végignézve tág birodalmán, a
határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve, tekintetbe
véve az idő előhaladottságát és a szakadó záport is, igazi
megelégedettséggel vonult kunyhójába «szárazt váltani», ami nála abból
állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot
s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.
Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a
kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe dobta
s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak tükröt nem
igényelt, hanem világosságot sem.
A halináról is bővebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi
genealógia volt. A nyakán levő repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt,
mert ő viselte azt ezelőtt száz évvel a híres körmöczi verekedés
alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt; (valaki
ugyancsak megmarkolhatta az akkor virágkorát élt «fiaszűrt», mert a
repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán,
apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a baloldalon, ki
tudja honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke s
valószínű, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben
keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához
nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplő
szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy
mélységes titok; azaz, hogy egy Szent-György-nap éjszakáján talált
kétfarku gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megőrzi
minden gonosztól és kisértettől ezen az árnyékvilágon.
E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelőbb testéről és
hatalmasan megrázta, úgy hogy a rajta levő mocsok szétfreccsent minden
irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha senki sem veszi
zokon.
Az alább előadandó körülmények következtében azonban Lapaj e művelete
igen sérelmesen ütött ki s e sérelem a kunyhó hátsó részéből
nyilatkozott hatalmasan felhangzó – gyermeksírásban.
Lapaj ijedten ejté ki kezéből a halinát és szájából a pipáját. Az
elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen
megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.
De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez
képest?
Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát s
megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát s
derékszíjából egy faggyugyertya-darabot kotorászott elő, melyet csak
nehezen sikerült meggyujtani, mert keze reszketett s abban a gyufa égő
vége és a gyertya kanócza sehogysem birt egymásnak találkozót adni.
Midőn végre mégis világossá lőn, a hórihorgas, erős Lapaj egy gyermek
gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás
megszüntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.
Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában felhalmozott füvön.
A picziny lény széles, duzzadt orczácskái mozogtak, parányi szája
összecsucsorítva csámcsogott s szabadon hagyott kezecskéi czéltalanul
mozogtak ide-oda a vöröscsíkos párnán, melybe erősen be volt kötözve.
Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könyei, vagy talán a
halina ráfreccsent esőcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a
harmat a virágon.
Lapaj még sohasem látott ilyet.
– Hm! – dünnyögé és fejét csóválta. – Ezer mennydörgős mennykő! – mondá
aztán fönnhangon és még jobban csóválta a fejét.
Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége ujra ríva nem fakad.
– Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a
hullámok között, ő maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsőben.
Ezt gondolá hősünk s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledőlt a kunyhó
előrészébe kissé pihenni; de bizony ő unta meg hamarabb hallgatni mint a
csecsemő sírni, minélfogva nem tehetett egyebet, mint hogy karjára
vette, elkezdte lógázni jobbra-balra s dúdolt neki valamit, hogy
elaltassa. A szél kaczagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva
Lapaj gyermeket ringat.
A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt.
Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midőn eszébe jutott,
hogy a duda hangja betömné a száját. Fujta hát neki a szebbnél-szebb
nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilencz falu hallgatná.
A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid időre s ujjacskáival
játszogatva kaparászott a Lapaj arczán, miből észrevette, hogy a
csecsemő kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat s
lehelletével melengeté.
– Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a nyakamon!
Eközben virradni kezdett s a gyermeket nem szórakoztatta a duda: sírása
olyan volt, mint az őszi eső, nem lehetett kivárni a végét.
– Az ördög vigyen el engem, ha birok evvel a kis lánykával. No, no, no…
ne sírj, édes morzsácskám!
A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.
– Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó,
nem sír. Te se sírj hát! Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó,
ha nem sírsz.
De a hízelgő szónak sem lett foganatja s Lapajjal az a csuda történt,
hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s azt
– becsületére váljék a tudományának, – ki is találta. Éhes az istenadta.
Sőt annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban kecskéket
hajtó fiút pillantott meg a «csapáson», egy talpraesett gondolata támadt
s letevén a gyermeket karjairól, utána futott, kevés vártatva utólérte s
magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz.
– Hallod-e, Matykó – mondá a fiúnak – itt hagyod a jószágot és sietsz a
faluba vissza, s elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj tisztelteti és azt
izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki semmit, de bezzeg
belopott valaki egy csecsemőt a kunyhóba. Minthogy a gyerek eleven s
agyonütni nem lehet, rendeljen ő kelme valami vén asszonyt anyjául, aki
azt tőle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj!
A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát,
hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket s a tejet a kis
lelenczczel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó
foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett, sőt
midőn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítő napfényre s az ott
elkezdett mosolyogni, a vad csősz úgy érezte, hogy őt nem a nap, hanem
belülről melegíti most valami.
– De furcsa, bolondos kis jószág ez!
És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint a
madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába repüljön,
meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár hiszik, akár nem
hiszik,) meg ne csókolja piros kis orczáját, amitől az még egyszer
pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem is
sírt miatta.
Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír.
– Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged a Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó!
hajsó! Ugy-e, te is szereted a Lapajt?
A csecsemő nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést és aztán
egy édeset hunyorít velök. A tavasz első mosolyából, a nap aranyos
sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot
ehhez az édes hunyorításhoz.
Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik
gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni,
magával hurczolta a sziklákra s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az
erdőn virágot szedett neki, a mezőn madárfészkeket fosztogatott ki a
mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje
úgy megjött, mintha hirtelenkedésből a déllel cserélte volna ki magát.
Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért a
fiú, a gyermekért felsőbb rendeletre egy öreg asszony. Azok, kik azt
hiszik, hogy ez későn történt, feledik, hogy a felföld falvainak határai
többnyire mérföldekre terjednek s maga a nemes helység gyakran oly
messze esik a «laz»-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki messze
útra megy, ünnepélyesen búcsuzik el családjától, ha a kukoriczásföldjét
megnézni kirándul.
A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messziről elkezdett kiabálni:
– Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd
megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten
jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról,
édes fiam; remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafővel;
hoztam nekik tarisznyát is.
– A gyermek alszik, – mondá Lapaj, egy galagonya-bokor felé mutatva –
nem lehet fölkelteni.
– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen kiülő
agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha,
fiam, de nagyra vagy vele! Princz-e vagy princzesz?
– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak
az imént aludt el, szegényke!
És a vad ember ellökte az asszonyt s gyöngéd tekintetet vetvén az
alvóra, mellé ült s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos
szuszogását.
– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember!
De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad felkölteni,
meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. No, no, Istók! Miféle
bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az
időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy
talán be sem érek ma.
– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége, – mondá nevetve Lapaj,
támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra
teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt
lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.
– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy
hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz
hát belőlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha
engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.
S könnyen meg is tette volna, amit igért, ha a gyermek véletlenül
tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.
Lapaj fölvette a bokor árnyékából és oda nyujtotta a vén asszonynak.
Szinte szomorú volt az arcza, mikor ezt tette, keblében sajátságos
érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.
A kisded nyugtalanul mozgott uj helyén. Ijedten nézett föl az őt átfogó
aszott karok birtokosára s annak arczától nyomban ríva fakadt. Kezét
kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.
Az ellent nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A
boldogtalan kis teremtés megszünt sírni s szorosan oda simult a vad
ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség
sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az szinte érezte
a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta lefejteni, egy
sikítással fonódott össze még szorosabbra.
Lapaj meg volt indulva és nem birt szólni semmit, csak a kezével
integetett Agnisának, hogy ne nyuljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak
az erek, szíve hangosan dobogott s szemében egy könycsepp jelent meg, –
egy könycsepp.
Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegződött a földre,
a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott
búzaszemre ráborul, fölneveli.
És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tőle.
Nyugodtan lépett Agnisához s kezét annak vállára helyezvén, a
megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:
– Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.
– Hogy érted azt, Lapaj fiam?
– Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az enyém!
S azzal elfordult az ámuló asszonytól és csendes, nyugodt léptekkel
ballagott be kunyhójába.
Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhője
ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a
szegényeknek.
Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett
és nem fázott, hanem aztán?… Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kinálta az
általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem
kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát
kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.
Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és
párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne
friss teje és meleg ágya.
Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve,
majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött.
Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés s Lapajból kínos
elhatározást facsart ki.
Fölkapta a kis leányt a karjaiba, a dudát vállára s először életében
őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel
indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik
hegyről a másikra hágtak.
Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl
a dörömbölésre.
– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit akar kend?
– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.
– Nyitom már, – hangzott belülről – dehogy nem nyitom. Ejnye no, mi
járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen
növény is terem már a lazokban?
– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyujts tüzet a kályhában és
adj tejet: szaporán járjon a lábad!
Csakhamar vidám tűz pattogott s a gyermek jóizűen szürcsölte a tejet.
– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő
dudán – eladom.
– Mit ad el kend?
Lapaj a világért sem birta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót
most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára:
– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon.
– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már?
Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt;
most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott
pénz volna a kend dudájáért.
Istók arczán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú
pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá és mélyen sóhajtott.
– Pedig – hebegé szakgatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt
hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem,
nagyon olcsón odaadnám.
– Nos! Ugyan mit kérne kend érte?
– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagyfélénken, mintha már
maga is sokalná – egy eleven anya-kecskét.
Éliás az emberbaráti jóakarat gunyájába (rosszul állt neki) öltöztette
ravasz, rőt arczát.
– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem
kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze nem tiszta s mivel
tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgy hogy most daczból erőnek
erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.
A kívánt dolgok csakhamar elő voltak teremtve. Istók könyezett, mikor a
dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még
egyszer elfujta a legkedvesebb nótáját utoljára.
Oly szépen hangzott, mint soha még. A Pokolka bőre igazi tündér lett,
mely az öreg Éliást is kevés hija, hogy tánczra nem gyulasztotta, míg a
gyermek arczára vidám, játszi mosolyt ültetett.
Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára
egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az
egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a
«lazok»-ba.
Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a karján
valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet
mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta mind a kettőt,
mintha értené.