Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s
természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de
minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a
káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a
vármegye csendbiztosa.
Még pedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a
híre, hanem kihat a külső országokba is.
Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű,
rövidre nyírott haju öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja s
lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő
ábrázata.
De az igénytelen külső daczára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor
és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre
ő miatta még a fölséges császár is rászorult egy izben.
Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a
császár is igen érdeklődik vala s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem
birt kinyomozni, úgy hogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky
Ádám uram ő nagysága tanácsára, Gerge István ő kegyelmét hozatta föl a
fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:
– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffairet, aki mozdulni sem
bír majd ezekben a czikk-czakkos utczákban! Jó szerencse, ha az utczáról
haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az ő
felségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott,
ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?
A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése,
megengedte magának azt ajuxot is, hogy felöltöztetett két közönséges
rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram
klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.
De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak
betoppan Gerge uram e szavakkal:
– Megvannak az ökrök, kolléga!
– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?
– Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmármegye ajándékozott
természetben a franczia hadjárat viseléséhez I. Ferencznek, amelyekkel
nagyon furcsa história történt – a haláluk után.
Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési
konzorczium kezei közt s csak százkilenczven darab bőre.
Kitünt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál s hogy
nyolczszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.
A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú
parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorcziumoknak már akkor is
majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül
magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.
Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte,
mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi
fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.
Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette
meg őket, nemcsak a «Pitaval» beszél felőlük, de még a költészet is
visszatér rájuk.
Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára uj főispánt nevezett ki
Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés
karmen kezdett czirkulálni:
«Ezer ökröt küldött Szathmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szathmárnak».
Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbbé ő méltóságáról, a
szatmármegyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről,
hanem csupán a Bornemisza uram néhány virtuscselekedetének
elsorolásáról.
Számos bravur-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem
utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.
A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a
három, mint egy-egy czövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább
szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.
A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát
őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.
Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az
ülnökökkel, mikor a hajdu jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már
akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék
keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat.
Széltében találgatták: kik lehetnek?
Nem a híres Zöld Marczi-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld
banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kiséretével, ki álruhában
jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben
szokás.
– Hozd be őket! – parancsolá a hajdunak.
A három marczonaképű fiú előállott.
– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arczczal bámult vissza a
legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.
– Hát ti ketten, kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiók-szakállt s nyájasan
mondá:
– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.
Azután a hajdu felé fordult:
– Szólítson kend elő három pandurt!
Nyomban előállt mind a három.
– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én
bizony nem erőltetlek, – szólt az ismeretlen csavargókhoz – hanem oda
fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva s mindenik
mellé töltött fegyverrel a pandur, azon utasítással, hogy ha mocczanni
mertek addig, míg én nem szólok, lőjjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?
És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.
Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe
s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá
sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a napoleoni hadjáratok
szükségét a korhadt Európában, úgy hogy minden egyébről elfeledkezni
látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló
úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:
– Halbrechts!
Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen
megfordult.
– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen
regementből valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet:
megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az ezredtől, hogy a
kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.
A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra mulva, ime, mind a
három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő
kisértetés czéljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos
stilusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentenczia kimondásáig
küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva,
hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb
épület.
Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan
benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt
ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott benszülött
rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék
szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.
Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyult az uj pandur-hadnagy,
mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy
valami ujat kell kigondolnia.
A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett,
mintha a rablókkal és tolvajokkal czimborálna, velök járt, velök főzte
ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komiszárusnak.
Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki
hurokra.
Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük,
hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint
a híres birkózó, Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló
bandájából, mely, mint a legrégibb czég, nagy renomméval birt úgy a
rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.
Gerge így szólt a kézrekerített Szlimák Matyejhoz:
– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se
látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy,
fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed.
Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye
a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.
Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen
felsóhajtott:
– Az volna nekem jó, komiszárus uram!
– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál
esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál
hija, hogy nem mint király végezte.
Matyej lihegett a kéjtől, a lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes
beszéd.
– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó, – vitte tovább a Matyej
képzeletét Gerge uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott
folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá
szomjuságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilencz közönséges baka
kergetné rólad a legyeket.
– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott
hangon.
– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még
először elitélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év mulva,
ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját
magadnak árnyéka.
Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a
rézcsattos, másfél arasznyi széles szíjat.
– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?
– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam
sem tudom, miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az irnokom
már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva.
– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek
verődtek ki a homlokán.
Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej
vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:
– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.
Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy
ő nem aljas.
– Te nem fogsz engem megcsalni!
A rabló kezét nyujtotta Gergének, azt a kezet, melylyel éppen tegnap
nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.
– Itt a becsületes parulám!
– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá
teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől s amiként én veled kezet fogtam,
azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás
nem lehet anélkül, neked is oda kell nyujtanod a vármegyének a magadét…
– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.
– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási
helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok,
hová tettétek stb. Visszamégy ujra a Jasztrab bandájához, olyan jó
czimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán
szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül
elbeszéled.
– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve
Gergére.
– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év mulva letelik
az utolsó szombat s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a
viczispánnak, s az fölment minden üldözéstől.
– Hát aztán?
– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem
olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.
A Matyej szeme fölcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta
másodszor is a Gerge markába.
– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.
Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit igért, hűségesen referált a
pandur-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája
nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el
főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy
zavarba hozta őket a mindentudóságával.
– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy
kézrekerült ficzkótól.
– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem
kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok.
– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha
kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen
töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem
te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malaczait? A hlinai
akolból is te vitted el tavaly husvét vasárnapján a nyolcz jerkét. Ott
nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akáczfa alatt, a Madzag Istók
késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar bacsa bográcsában, a
bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van
mind a nyolczé. Mondjak-e még többet?
– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud…
minden úgy történt.
Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület
szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt
el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György-napja előtt talált
százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a
szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betüket, melyekkel a cselekedetek
vannak felírva.
Nem egyszer történt, hogy puszta gyanuból holmi lúdlopási kalandokért
idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy
hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr színe elé, úgyis mi
türés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást
is.
Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a
rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel,
ármány nem birta megejteni, mert ő legalább is még egyszer olyan ravasz
volt, mint a vármegye.
Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt és nem lehetett onnan
lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandur láttára
még csak a szemöldöke sem rándult meg.
A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok
nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői elől.
Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek
kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra
szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy
elfogatási kisérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló
szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a
közbiztonság.
Egyszer, midőn összes pandurjait küldé ki a «laz»-okba Jasztrab
elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az
eleven ördög sem bir vele, elsápadt haragjában.
– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől.
Magamnak kell elmennem.
S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, melylyel a hajdani
Gergék nyúlakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyúlaknak, akik
csak előtte álltak, sokkal kevésbbé kellett félniök, mint a hajdani
Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab
borzalmas birodalmába, a «Lopata» rengetegbe.
Az erdőnek volt egy «messzelátó» pontja; Gerge jól tudta Matyej
elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már
a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat,
keletre lelátva egész a «Motuz»-völgyig, északra a klokovai keresztútig
s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul
eléje tologat.
Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára
támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.
Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem
hiába jön ide.
Eltünhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az,
hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandurral is. Úgy érezte,
valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab
Györgygyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem
fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan,
ami következni fog.
– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam.
Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapczabetyárnak, akit ha
elfognak jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem
is adja ám meg magát a közönséges komisz pandurnak. Ismerlek, édes fiam,
kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere
no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem
volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.
A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:
– Ösmerlek, ördöngős csendbiztos és nem hiszek neked. Ne jőjj közelebb,
mert rád lövök!
Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés
választotta el őket egymástól.
Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját,
czélzott s mind a két csövet elsütötte.
A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat,
melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos
lélekjelenléte egy másodperczig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés
csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki zsebéből hirtelen s
midőn a füst eloszlott s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan
elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap
fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt
kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.
– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltá rá bátor,
csengő hangon. – Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó,
édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…
A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán
nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa
hangon hörgé:
– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam.
S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három
vármegye nem tudott boldogulni.
Útközben megkinálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha
örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelid szavaival
kivallatta, mint egy gyermeket.
– De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugy-e, te törted
fel a Motosiczky-pinczét?
– Bizony Isten, nem volt bezárva.
– Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt.
– Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta
elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett
vernem előbb.
– Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet ha nem teszed, hogy
agyonverted a nagyatyádat…
– Kinek mi köze hozzá! – pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen
az én tulajdon öregapám volt!
– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye
szörnyen bolondul veszi a dolgot.