Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly
erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles
fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny,
aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.
– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!
– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább
nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép
legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű regényben és olyan vitéz
legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a «Három testőr»-ben, úgy
tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban,
aki annyit tudjon, mint Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban.
– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel Bohuska
kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!
– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak
azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd
megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor
igazán szeretném… de most… most…
Miklós még szorosabban fogta a karját.
– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép…
egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg
az apámtól a lugasban.
Ijedt tekintettel fordult a kertnek.
S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember
lépegetett feléjök.
Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól
ragyogott az ábrázata.
– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! Ki
ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén
ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.
Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.
– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges is.
Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…
Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze van-e még
Csutkás, aztán halkan folytatá:
– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna,
egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy
elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna
ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de
érthető; én megértettem.
– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosolylyal.
A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, haragudni,
szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és
raffinirozott diplomaták.
Luppán lovag megütődött a «bácsi» megszólításon.
– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál.
Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a «bácsi» szóhoz s
kész lesz azt helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina,
de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…
Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem
csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a
bányagrófot.
– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses
dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje Luppán úr elől
arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, ki oldalvást látta,
csintalan kaczajra fakasztá.
– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki,
mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan
férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen
arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált,
tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek
be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet
Szahara pusztájának.
Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna
látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, minélfogva
önkénytelenül odakapott a köténye felé, hogy azt szeretetreméltó
pajkossággal elrántsa.
– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.
A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az udvaron
heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Óh, hogy
dobogott a szíve!…
– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó
szemekkel.
– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska.
– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem
a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már
eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni fogok egy
másikat is…
Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre megakadályozta a
beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsu
derekát, melynek érintésétől csodálatos izgató forróság szökött ereibe
és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.
– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova
beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina,
boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.
E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán
állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös kezét, mely
most ónsulylyal birt – vállára helyezé:
– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem
látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betü. Valóban
egy betü a leányszív, nemde, Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én
ösmerem e betüt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…
– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, mialatt
kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek,
kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi
dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles, derék
férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a
leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek
még korán van az ilyen úgynevezett «jeleneteket» végighallgatni…
Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve
szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:
– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is
szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem
öntől…
Ünnepélyes csend következett.
Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig
hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba harapott
és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn:
«Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Laczikám, megint milyen malheur!»
Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig
végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró beszéd
gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak
fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli esemény, melylyel a
következő percz méhe terhes.
Ezen rendkivüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.
– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes
volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, egyre vezet…
Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne?
Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak
várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én az egész gordiusi
csomót valamivel. Hehehe!
– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom
önnek, hogy…
– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem
fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és ezen elaborátum
semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint
nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az
igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava
is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.
Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda
járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét.
– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina?
Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába,
mert, mert…
Megakadt, nem birta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai
indokolást.
– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is
hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van
mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond,
ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.
E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s egyenkint
nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába
lehetett nyitni.
Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra.
Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón,
széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes foliánsok,
különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa
taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók
arczképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó
pipa dohányt sem, s ha igazi «aranycsináló» vonásaiban akart
gyönyörködni Csemez, bizvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű
zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni
«jutányos» kamatok mellett.
Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a
sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, mindenkinek
helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne
nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az
elaborátumot:
– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van
tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog
azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a
leány kell Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért
akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell.
Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem
kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene
őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem,
hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacsfejű ember s nincs rá
hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a
leányomat csak olyan embernek adom…
Hosszú lélekzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét.
– Csak olyan embernek, csak olyannak…
Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karját
kinyujtá.
– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.
Néma csend, csak Bohuska mosolyog.
– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is
kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem
volna…
Luppán lovag élénken kiáltott közbe:
– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!
Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú
hangon felelé:
– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya.
Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit
mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a
kancsót, fiam, Krisztina!
Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból:
– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi,
mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van,
Stevo! Igen, azt mondom…
Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész
vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.
Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai
után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá
meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a
pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész
gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.
Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.
– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a
darab aranyat.
– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?
– Nem ma, sem holnap, Isten tudja mikor: de meghozom, vagy – meghalok.
Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő gyertya,
hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az
égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arczát.
– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó volt
öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném,
én is olyan nagyon szeretném.
Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá
fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának megnövesztett
köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit
önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből,
végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak,
széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi
ezüst gombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: «pap… katona…
kutyapeczér…» Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan
motyogta:
– No nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam.