Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből
kiszorultak.
Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy
«érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délczeg
termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon
jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián s ha a jó szerencse
kedvez, neki indulhasson az életnek azon reménynyel, hogy valaha még
bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán
az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta
van Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken,
az «Arany mécsesben» és az «Eleven kalapácsnál», hanem a női szalonokban
is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán,
meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkénytelenül feje
fölé kapkodva az akáczfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan
morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem
szeret-e?…»
Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért
eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről
kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú…
Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos
árnyéka a féltett valóságnak.
Oh, az első vallomás nagy költői szó.
A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs meg:
üdébb, zöldebb leszek…»
A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb az
enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…»
A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, maradj
el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét»…
És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő
áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott
állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog
rájok szakadni a mennybolt.
– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi,
hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni és ádáz
sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét
és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva,
odatámaszkodik a vállaira.
És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa
fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a születendő
gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy
mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen
sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megujuló változatban,
aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a
megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy
szerelmet véli látni kifejezve.
Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével
mondja:
– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk
valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a karodat,
Miklós.
Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának,
hanem Krisztinának nyujtotta.
Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.
– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon és
kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.
– Ön? engem? Mondtam valamit?
S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.
– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy
megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet
olyan nagyon kegyetlen!
– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.
– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – Azt
mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind tréfa?
Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves
kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak
tréfa.
Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek
csókra termett piczi piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos
naivsággal borult Krisztina nyakába.
– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most csakugyan nincs
egyéb hátra…
Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.
– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…
Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét
mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá:
– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen
szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs,
önfejű volt…
Krisztina daczosan vetette hátra fejét.
– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem…
úgy gondolom.
– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. –
Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!
A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az
akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az ifjú
néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy
fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát.
– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s szemrehányó
tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva fordítá el
Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.
De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis
kezét fejére bocsátá.
– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben?
Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… óh,
Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.
Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s arcza
szokatlan büszkévé változott.
– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten, – de
nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el,
mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de
legyen az én nőm.
Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina
meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:
– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó
szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…
Omló könyzápor borítá el szép arczát.
Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta,
végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s
bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s fenyegető, szilaj
hangja reszketett.
– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is,
én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem
hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett
tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha
meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!
Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy
elfojthassa könyeit.
– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…