Megmagyaráztatik az olvasónak a «Tempus» szó csodálatos ereje.
A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök
telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal,
a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mind
ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem törődnek velök.
Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német «Burschenschaft»-ok
mintájára, mely sorban karrikaturája a mai társadalomnak, de sok
tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A testületi szellem valóságos
testvéri lánczczá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak.
Ha egy tanulót befognak valami büntényért, a többi kész életét
feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság
épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az
igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel
ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle
telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással
nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem
hitelez, az mingyárt «casus belli» s annak a szerencsétlennek nem lehet
tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja
menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a
«gyakornokok» azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje
az eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy
ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr,
majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból
alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a
«fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s
vak engedelmességgel tartozik kiki a maga «veterán»-jának, amiért aztán
annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi
pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű
negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont,
zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem
fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem törődik, ki
csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól.
Ez az egyetlen szó a «tempus».
Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy
«tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné fel senki,
mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak a halandónak,
aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: «tempus a
fuchsomnak», attól a percztől kezdve valóságos szent és sérthetetlen
személylyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a
«tempus», még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve
csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a «tempus», az «res nullius»:
ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.
De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül
nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért
volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, melyet Mirkovszki Miklós
húzott másnap a Krisztina ujjára.
Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint
máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak
szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették.
– Búcsuzni jöttem, Krisztina.
Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette
és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.
– Hova megy ön? – kérdé lassan.
– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre,
ahol aranyat ásnak az emberek…
– Ne bolondozzon!
– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek,
Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már,
hány…
– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, de
mosolya erőltetett volt és színtelen.
– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós
komolyan.
– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta
mészároséknál.
– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett
Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De
mindegy… Egy-két font ide-oda.
Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga
gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta.
– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad
vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön az én
jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e?
A leány csendesen bólintott igent szép fejével.
– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem
hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem.
akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.
Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és
megcsókolta.
– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már
czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem lesz mindig és
segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat művelni az igazi
szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina!
– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni
fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az,
hogy ön elmenjen, lehetetlen az.
Miklós a fejét rázta.
– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb
ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét
számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karika-gyűrű…
A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el
sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva
rebegé:
– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni
fogom örökké… Isten a tanum rá…
Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és egy
merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta
korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.
Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett
utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s
életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés pengéjén.
– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve elfacsarodott – …
elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.
Zokogva rogyott le egy székbe.
– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a
regények hősei…
_Befejezés._
Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmeczen.
Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak
híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe
hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e?
Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel
Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma:
«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy
hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá
tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók szállodájába». Ott
fogom keresni. Miklós.»
Krisztina rögtön válaszolt:
«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis
segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen
ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam
s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy,
önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak
igazán összehozná. Krisztina.»
Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta
az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett,
aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki
tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a
homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána.
Még a népdal is így örökítette meg:
Ássa az aranyat,
Hej, minek is ássa!…
Csemez Tini arczán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.
Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi
értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Braziliában
találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy
félmázsa aranya volt.
Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő
maga jőjjön, sebesen repüljön.
Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira
megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze
beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem
gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy:
«Tempus a menyasszonyomra!»
Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az életben nőül
kérni senki.
Krisztina majd tűnő, majd élődő reménynyel vár egyik napról a másikra.
A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.
Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi
a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét
jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba furódik,
kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás
urral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki
valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, «Istenem,
hátha csakugyan itt terem…»
Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és
így szól:
– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg…
elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt ide.
Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod,
felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem.
Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könyeket törülgeti.
– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat…
a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.