Egy kis virág leszakítására – három kéz nyul.
Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben
említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra.
Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a
másiknál. Ma az «aranycsinálón» volt a sor. Csemez urat így nevezték
azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s
minden fogalmat aranynyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy
mázsa aranynyal, ha valakit megdícsért tanítványai közül, azt mondta rá,
hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kivánt, azt is
aranyban fejezte ki: «aranynyá váljék minden hajadszála!» stb. Ez már
gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bizvást el lehetett neki
nézni.
Tehát kalabriásoztak, még pedig a kerti szőlőlugasban. A selmeczi
talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul
szolgáló léczezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó
koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri
személyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás
folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren
és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott
ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó
lehetett, mert már több izben kiáltott fel: «Arany kártyám jár!»
Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos «balekok» ma, még a
«terczbéla» sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre és oly
türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy
Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.
– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos
aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin!
Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor
árnyékában felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók
egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik
hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskéktől.
E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanus kinézésük volt. Valamire
való pszichologus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket:
szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is
okuk megelégedve lenni szivök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha
nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj,
csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvirágoktól
válogat színeket az arczhoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok
alakját, a suhogó nádtól a termet délczegségét. gyémánttól a szemek
ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami
szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól,
mindazt vétkes vakmerőséggel öt betüvel fejezi ki «ideál»-nak.
Ilyen ideál Krisztina.
Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem
gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült
hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne
dünnyögje magában:
«Ecce! mulier formosa…»
Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt:
«No te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes
életedben s ime, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka»,
Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg
agyvelejét.
«Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s
aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ
téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak
tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a kis körme hegyétől kezdve
egészen a sarkáig.»
És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről
Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag
herczegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény
pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a
királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt
suttogja: «Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a
koronám a tied.» Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik,
mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.
Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:
– Te, Stevo! (az «István» név Selmeczen «Stevónak» finomíttatik). Ez a
te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát.
Elviszik tőled!
Csemez úr megütődve mereszti szemeit érdemes kollégájára.
– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!
Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka
zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, hogy, ha
véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog,
ha a kathedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután
tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő
alkatrészektől, izzadó arczát és homlokát vele két ízben megtörlé.
– Óh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen,
ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo
barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán.
Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy
elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…
– Ugyan mi?
Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot
kötött és elkezdte azt rágcsálni.
– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem,
hogy közel járok a helyes definiczióhoz, ha a nő rendeltetésének
súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres,
rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a
lelke… óh, mennyire csüggnek rajtam…
Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.
– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami
gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a
réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.
– De a vonzalom, a szeretet?
– Szeressen engem!
– Az nem elég.
– Hát szeressen téged is…
Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott.
– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.
Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott.
– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem
ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!
Csemez úr ásított és azt mondta kategoricze, hogy nagyobb zörejt támaszt
egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni
ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; ő a
Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért,
amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit
Krisztina nyom.
Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai
egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyujtá nyelvét is
s jellemzően csettentett vele.
– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva
pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy
Krisztinát ellensulyozza.
Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már
korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül
fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.
Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott
kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás
úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s egy vesztett
játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat,
megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen
mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.
Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arcz
kérdőleg fordult feléje.
Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az asztalra és a
jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál
ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani kíván.
– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek
rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…
Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:
– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez se
mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az
legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és
kisasszonyom!
Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.
– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton…
Mióta szegény boldogult nőm…
– Ugyan, oszszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.
Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal nyujtá
Krisztina és apja felé.
– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam meg, a
Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az
én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem,
mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.
Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit,
és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül,
míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kisérletekkel
iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.
– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé
fordulva.
– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét.
Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a
helyet is csókolnám…
Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok
czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással:
«Glück auf!»
Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit
s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.
– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az
én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem
tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram!
Igaz-e, Krisztina?
Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt ott. Mint
a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza már nem sápadt,
hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál.
Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most
történni?…
De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja
valaki.
– Hahó! hahó!
– Nini, a Bohuska, meg a…
A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós gyerek,
akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most
már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került Pestről, mert hát nagy
fiú és…
Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába
megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.
– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. –
Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam?
Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.
– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem
mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott
vagy! Történt tán valami?
Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen
fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.
– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem?
Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva
tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.
Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen
vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi
az egész! És ime, most!…
– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, Bohuska,
mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom elmondani. Istenem,
mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint
megláttam önt.
Miklós remegett, mint a nyárfa.
– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh Krisztina, tehát
ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?
– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.
– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?
– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. – Ön
jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám,
mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen és én…
– S ön, Krisztina?
– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza sajátságosan
semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. –
Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?
– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig
leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit
szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.
– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem!
– Hova hát? – kérdé Bohuska szeliden.
– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könycsepp
gördült végig szép arczán.
Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról gondolkozott, ha ő
azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarczról.