Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak.
Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten
ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha
már mi ittunk a suvikszos palaczkból, az adomabeli czigány logikája
szerint, hadd igyanak ők is.
Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a multakba
visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot,
akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának,
amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.
Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik
annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.
Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt
vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetök,
hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer s addig-addig
dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelkitesti barátjuk,
Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan
beleszeretnek.
Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp
kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a «vének nyara» s
egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.
Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett
szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán
soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemü vitás kérdés,
vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.
Ezen az egyetlen téren önálló kapaczitás volt mind a három úr.
Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell
fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz
messziről felhúzza a tűt, vagy a nyirott papirszeleteket; a világért sem
szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni
a mennyei kéjt, mely ezen methódus szerint őrjítő fokra hág.
De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte
tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és
rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princzipiumot,
miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal
tömessenek be. Még pedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától
valamely hiány fogalmát nyujtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági
hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajjon mivel lehetne pótlandó
egyébbel, mint burnóttal?
Csakhogy ezt némi csinnal és izléssel kell tenni. A szelenczét azalatt,
míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és
mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne
háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelencze alátartásánál
több grácziát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden
asszony fejét elbolondítsa.
Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges
eltéréssel, hogy a szelencze alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély
magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitiv
fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a
nyelvét nyujtja ki s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli
helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi
nem fölvilágosítása czéljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor
szükséges.
E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély
emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek
időjártával még alakjuk, arczuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta,
hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk
fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb
megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez
professzor úr közbül esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos
ember eligazodhatik rajta látatlanban is.
Csutkás úr személyleirata, szóról-szóra lemásolva a tavalyi útlevélről,
a következő:
Vallása: lutheránus.
Születéshelye: Podzemcsok, Trencsénmegye.
Életkora: negyvennyolczéves.
Arcza: hosszukás.
Orra: rendes.
Szeme: kék.
Haja: szőke, őszbeboruló.
Különös ismertető jelei: orra vörös.
A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha
megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak
két helyen történik némi elágazás, arcza: «tojásdad», különös ismertető
jelei: «orra sötétkék».
Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyujt az elmélkedésnek a két férfiú
szellemi világa.
Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a
legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik
egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténkint
két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert
methódusa szerint a burnót-szelenczéjéből és halkan dörmögi:
«Csüggnek rajtam…»
Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és
addig bólingat, bizonyoz nekik fejével, míg minden perczben elszunnyad,
meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.
– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga
körül.
Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti,
annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis
annyiba veszik, mint a «hüm» vagy «hja» gondolatpótló szavakat és
egészen természetesnek találják.
Csutkás tanár úr tekintélyes férfi s habár multjában nincs annyi fényes
és szomorú emlék, mint a minőkkel Luppán lovag dicsekedhetik,
mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos
esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen
közelségébe helyezi.
Ő volt Petőfi poeseos professzora!
Halljátok uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a
nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adja neki az alapot. Nos, ki
mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a
tények… valóban csak a tények.
A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr
e néven emlegeti) ő róla írta volna: «mégis szekundába pónált sok szamár
professzorom, – a poézisból is abba estem», de minthogy a tények
beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz,
ott van a hiteles klasszifikáczió még mai napig is az iskolai
archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó «kalkulust» kapott. –
Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.
Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmeczen, melyről
mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.
Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt lyceumban, de a
Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az
utódok emlékezetének s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy
őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy
csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő ottléte után egy
negyedszázad év mulva találtam.
Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll
összeköttetésben a legenda.
Azaz, Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben,
nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét
barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos «jó ember», aki semmit
sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi
haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a «praelectión» kivül, a
burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni.
Harminczéves tanári pályájának egyhangusága és sajátságos természete
lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.
Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a
legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort s ily
alkalmakkor évek óta mindig szőnyegre kerűl a Petőfi multjának ezen
kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú,
mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a lyceum
fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdunál, akinek nem rég
jött meg a fia Olaszországból a légiótól, honnan kitüntetésül
vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból,
melylyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát
lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár
az ó-, akár az uj-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki
sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ő vele, az
ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver,
kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is
bizonyítja. Nézzük pl. Katalin czárné egy esetét…
Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az
alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig
elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra s azt makogja félébren,
félálomban: «Csüggnek rajtam…» és elalszik.
Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült
nyiltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond,
aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte,
átszenvedte.
Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli,
elérzékenyítik, könyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig beszéli,
mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.
Arcza átszellemül, hangja szelid, hajlékonynyá lesz, midőn a
meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát,
amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel
viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló
anya fölött, ki midőn utólszor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt
hozzájok bágyadt mosolylyal: «Ne sírjatok, el fogok jönni értetek;
magammal viszlek».
… S elvitte nemsokára mindkettőt.
A kis Laczika rá egy félévre meghalt tüdőgyuladásban. Istenem, Istenem,
milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a
kis Lacziról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el
nem nyomná fuldokló zokogása…
… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag
multját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeczi ember
ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy soha sem volt felesége,
következésképp gyermeke sem.
De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga
szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a
«bányagróf»-nak (Selmeczen az atya titulusát a fiú is örökli) nem
hiányzik egyetlen kereke sem.
Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző
tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon
különös.
A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal,
szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni.
A leány e miatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyű kínok
közt meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek
mondják e miatt a selmecziek) nagyon hatott ez az esemény s maga is
forró lázba esett, melyből alig birt kigyógyulni.
E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett
családi élete, ezalatt született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis
Laczi és a szőke, angyalarczu Eszterke…
Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s
bemutatván igéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt
lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely,
ünnepélyesen igérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.