Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek,
hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmeczbánya.
Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar
lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik
bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre
építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj
magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tuczat
sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alaku házakkal, melyeknek
előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a
hegyhez.
Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved
csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten
sóhajtasz föl: «Hát még itt is emberek laknak?»
A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.
A zimankós «Szitnya», a «felhők szeretője» erővel aszott keblére húzza
le szeretőit, akármerre tartanak.
Ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány, duzzog, fölfújja magát. Ha
tehát eső nem esik, szél sivít végig a zig-zugos utczákon és
sikátorokon.
Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől
«golyva» nő a halványarczu leányok és idétlen férfinép nyakán. A
harmadévi ujonczozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be
«császár emberinek». (Szinte szégyenlem megírni.)
Egy idősb nőt láttam egyszer a «kamara-utczán», amint lihegve és a
fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a
hegynek, mert Selmeczbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé
ereszkedik; tertium non datur.
A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyuladt
benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:
– Anyó, ég a kosara!
Ónszürke arczát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel mondá:
– Ej, dehogy. _A Náczkó pipázik bent._
S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki
már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett czipelnie.
Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint
Selmeczbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és
későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó
Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési
viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.
A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre
festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd
hegygerinczen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben
sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján
átkiált:
– Megebédeltetek, Bohuska?
Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a
kis Krisztina felé egész a hegygerincz széléig, hol a tátongó mélység
kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.
– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?
– Itthon – felelte Krisztina.
– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.
– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek…
csúf emberek…
– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajjon igazán
azok-e?
A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kaczagásuk hallatára abbahagyták
dalukat a fülemilék a «fekete csalitosban». A szebb hangra figyeltek ők
is.
– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz
itt, meg a Csutkás professzor.
– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.
– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.
S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út
volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan
megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katholikus anyaszentegyház
melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a «Klopacskára», melytől már aztán
türhető út visz a Mirkovszki-házig.
– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?
– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak és rám esteledett,
nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem
lehet…
Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arczát pír öntötte el. Szemvesztő
tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.
– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? –
viszonzá Bohuska kedvetlenül, – én el is felejtettem, hogy a világon
van.
Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain,
mint a tündérmese tánczra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített
házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni
valahova Bakabánya felé.
– Ti jertek át! Te kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér
tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy
semmi sem látszott szép arczából, csak az állahegye; egy kis darabka a
mennyországból.