A gazdasági fejlődésben különösen érvényesül az az igazság, hogy minden
fejlődés az elfecsérlés kiküszöbölésében áll. Ez adja meg próbakövét a
különböző társadalmi, gazdasági reformtörekvéseknek, amelyek korunkban
oly nagy jelentőségre tettek szert. Különösen azt fogjuk tapasztalni,
hogy egyrészt a munkásmozgalom, másrészt az állam gazdasági funkczióinak
kiterjesztése valójában a felesleg létezésétől függ. E függés
megvilágítása megérdemli a fáradtságot.
Ha nem lenne improduktiv felesleg a kapitalisták, földbirtokosok és nagy
üzletemberek kezében, a munkásmozgalom hatékonysága majdnem teljesen a
magas bérek, rövid órák és más megjavult munkafeltételek gazdaságosságán
mulnék. Mert, ha a munkaadók és tőkések versenye az egész termelési
rendben mindenütt oly állandó és erős lenne, hogy a hasznot, kamatokat
és más üzleti nyereségeket a minimumra lenyomná, a munkások minden
kooperáló tevékenysége, amely anélkül, hogy a munka termelékenységét
megfelelően emelné, a munka költségét növelné, a termelésben minden
félre károsnak bizonyulna.
Más szóval a munkásmozgalom sikere oly esetekre szorítkoznék, amikor a
magasabb bérek, rövidebb munkaórák stb. a munka hatékonyságát növelnék,
úgy, hogy a munka költsége általában nem emelkednék. Ha ez a nézet
helyes, a tőke és munka minden viszálya egyik vagy mindkét részről
hiábavaló, őrült cselekedet volna. Mert, ha magasabb bérek, jobb
munkaviszonyok szükségkép megfelelő mértékben emelnék a munka
termelékenységét, mily őrület és embertelenség, hogy a munkaadók az
ideirányuló törekvéseknek ellenszegülnek. És mily helytelenül járnak el
a szakszervezetek, ha oly követelményeket állítanak fel, amelyek
túlhaladják a magas bérek gazdaságosságát és amelyeket a munkaadók nem
adhatnak meg vállalataik csődbekergetése nélkül.
Ám ez a jelenség annak folytán, hogy nagy felesleg van, amely nem
szükséges a többi termelő erő fentartására, hanem fényüzésre fecsérlik
el, a munkásmozgalomnak raczionális alapot ad. Ha a munkásság, mint
társadalmi és gazdasági osztály a szervezkedés útján úgy a különböző
iparágakban e feleslegből egy részt megszerezhet magasabb bérek és több
szabadidő formájában, élet és munkaszinvonala emelésére, akkor az
elfecsérlett vagyont igazi jószággá változtatja át. Ha a szakszervezeti
mozgalom kollektiv szerződésekkel magasabb béreket érhet el a járadék,
kamattöblet leszorításával, nem támadja meg a többi tényezőt, míg
másrészt a munka nagyobb termelékenységét jelentékenyen előmozdítja.
E főczélra irányul a kollektiv alkudozás politikája. Sikere, mint más
politikáé is, az alkalmazásánál kifejtett tudástól és a mérséklettől
függ. Elemzésünk számos különbséget tárt fel a különböző iparágakban a
fölösleg mennyiségi megoszlását illetőleg. Egyes esetekben a termék nagy
része haszontöbbletre vagy túlmagas kamatra vagy járadékra fordíttatik.
Itt a szabad versenyt a munkaadók közötti szövetkezés váltotta fel, vagy
valamely földbirtokos, bányatulajdonos, szabadalmas vagy más egyedárús
adóztathatja meg a termelést. Más iparágakban más a helyzet, az erős
verseny a munkaadók között a nyereséget és kamatot lenyomja a minimumra
és a földbirtokos szed aránylag magas adót. Ugyanazon iparág egy időben
nagy nyereségtöbbletet tüntet fel, máskor nincs ily többlete.
A szakszervezeti mozgalom taktikája az, hogy azokon a termelési pontokon
gyakoroljon nyomást, ahol veszély nélkül lehet. Magasabb bérek, rövidebb
munkaórák, vagy más előnyösebb munkaföltételek megkülönböztetés nélkül
való követelése a termelésre hat vissza és e visszahatás a munkásokra is
érezhetővé válik. Mert az olyan iparban, hol a nyereséget és kamatot
éles verseny nyomja le a minimumra, nincs a munkabérek emelésére
fordítható felesleg és ha a szervezkedés ereje kierőszakolná a magasabb
béreket, az ipar szenvedné kárát. Még pedig, ha külföldi vagy más
kivülről jövő verseny akadályozza a munkaadókat a termék árának
emelésében, hogy a termelés fokozott költsége fedezetet nyerjen, az
iparág elpusztul, mert nem hoznak belé új tőkét és a már meglevő
tőkéjének felhasználódása nem nyer pótlást. Ha a termék ára emelhető,
mint láttuk, ily emelkedés csökkenti a keresletét, ez a munka
alkalmazását csökkenti, ami viszont a munkaszervezkedés hatékonyságára
hat vissza károsan. Mint a béremelés és a munkaidő csökkentésének
eszköze a kollektiv alkudozás sikere nyilván a követelések irányításától
és kellő időben való fellépésétől függ, úgy hogy valamely más termelő
erő birtokában levő nem termelékeny fölösleget egészben vagy részben a
munkásoknak szerezzen meg. A munkásnak nem valódi érdeke, hogy oly
haszonból, kamatból vagy más jövedelmi elemből vonjon el, amely azon
termelő erők használatának teljes kifejtését idézi elő. De ahol e
követelményen felül történik fizetés a szervezett munkásság abbeli
kisérlete, hogy e felesleget magasabb bérekre változtassa, teljesen
igazolt.
Hogy így sikerül-e és mily mértékben emelni a szakszervezeti mozgalomnak
a béreket vagy a munkafeltételeket máskép megjavítania a haszon vagy
kamattöbblet terhére, a munkások és munkaadók szervezetei viszonylagos
erején mulik. Ha az erős munkásszervezkedés, a «szabad» munka versenyét
hatékonyan megszorította, gyakran oly nyomást birt gyakorolni az
egymással erősen versenyző munkaadókra, hogy a kamat vagy haszontöbblet
terhére emelte a béreket. De ahol a nyomás ellen a munkaadók
szervezkedtek, a maguk részéről az iparba bevonható szabad tőke
versenyét szorítván meg, a munkásszervezet nyomását rendesen sikerült
ellensúlyozniok, mert csekélyebb számuk, jobb értesülésük e
szervezkedéseket hatékonyabbá teszik harcz esetén. Még a tanult és jól
szervezett munka terén is mindinkább felismerik a szakszervezeti
mozgalom gyengeségét arra, hogy a vagyonfeleslegből megfelelő részt
biztosítsanak. Továbbá egyre nyilvánvalóbb, hogy maga az a politika,
amelyet a kivülről jövő «szabad» munka korlátozására erős
szakszervezeteknek követnie kell, egyre megnehezíti a kevésbbé tanult
munkásságnak munkapiacza szervezését, amelyet a magasabb
foglalkozásokból kizárt munka eláraszt.
E tény felismerése hajtja politikai tevékenységre a szakszervezeti
mozgalmat. A polgárság többségét kitevő munkások hajlanak arra, hogy a
szakszervezet más magán-szövetkezeti és jótékonysági törekvések
kiegészítésére a munka és életszinvonal emelésének eszközéül az államot
használja fel. Bárha a történelem úgy tanítja, hogy az államot mindig
valamely politikai hatalmat és befolyást gyakorló osztály gazdasági
jólétének előmozdítására használták fel, erényes polgárok mindig
harczoltak a politika ily üzésével járó részrehajlás és korrupczió ellen
és most amiatt aggódnak, hogy a munkásosztályok úgy az államnak, mint a
termelésnek kárt okoznak a magánvállalkozás és magántulajdon jogaiba
való oktalan beavatkozással.
«Ha földbirtokosok, gyárosok és más vállalkozó osztályok a multban
gazdasági czéljaikra használták ki a közhatalmat, törvények, szerződések
és vámok alkotásánál és az állam diplomácziai, katonai erejét üzleti
czélokra használták ki, az nem ok arra, hogy a hatalom elnyerésével a
munkásság osztálya érdekében ugyanezt a tisztességtelen és helytelen
politikát folytassa.» Ez az ellenvetés. Erre gyakran elegendő feleletnek
tartják két szempont kiemelését. Először is vitatják, hogy ott, ahol
munkásosztály képezi a választók túlnyomó részét, az ő szavuk és érdekük
a «nép» szava és érdekének vehető, ott, ahol a többség uralmának elvét
fogadták el. Másodszor vitatják, hogy sok, sőt a legtöbb követelmény,
amelyet a munkásság az állam utján kiván kierőszakolni, a
földbirtokosok, tőkések és más vállalkozó osztályok, az állam előző urai
törvényes jogainak vagy más előnyeinek megváltoztatásában vagy
megszüntetésében állana.
De bár mindkét feleletben van igazság, annak a gazdasági ellenvetésnek,
hogy a bérmunkásosztály politikai hatalmát a termelési rend kárára, a
vagyonosodás meggátlására használhatná fel azon rövidlátó törekvésével,
hogy a birtokos-osztályok költségén a béreket emelje és a munkaviszonyt
javítsa, – egyik sem felel meg.
Az egyetlen megfelelő válasz annak kimutatása volna, hogy az állam
eszközeivel megvalósítani kivánt munkáskövetelések, bárha indítóokuk
osztályérdekekben rejlik, végeredményben a társadalom érdekeivel
megegyeznek és azok megvalósítására vezetnek. Ezt nem lehet bizonyítani
arra való utalással, hogy a munkásság a legnépesebb osztály. Ki kell
mutatni, hogy az általuk követett politika végeredményben nem káros a
termelési szervezetre. A termeléketlen felesleg tanának elfogadása
kétségtelenül támogatja a munkásosztály politikájának ily értelmezését.
Mert amennyiben éppen arra irányul, hogy a nem termelékeny felesleg
egyes részeit a szabad idő növelésére vagy a munkaviszony javítására
fordítsa, a munkáspolitika társadalminak vallhatja magát. A terméketlen
fölösleg termelékenynyé változtatásával a termelés javulását és
növelését idézi elő. Avval, hogy a járadékot vagy a haszonfelesleget
teljesebb életmódot biztosító béralapra fordítja, és így a bérmunkások
maguknak, családjuknak a czivilizált élet javaiból, követelményeiből
többet szerezhetnek meg, több szabad idő, szórakozás, művelődés mellett,
kettős társadalmi nyereség jár. Az ily irányú jövedelemmel elért
hasznosság és kielégülés mérvét növeli és a munka hatékonyságának
emelésével a termelés fejlődését előmozdítja.
Legjobban mutatja, hogy az észszerü munkáspolitika mint járul hozzá a
szocziális politikához, a bérminimumért való küzdelem. Bármikép is
értsük vagy formáljuk a társadalmi fejlődés fogalmát, első
elengedhetetlen feltétele a szegénység kérdésének megoldása. Ez a kérdés
igen bonyolult, számos rétegre választható. Alapját képezi a nyomor
kérdése, van nyomor, és az a lassan, de biztosan növekvő tudat, hogy a
társadalom biztonsága kivánja meg a nyomor megszüntetését, az államot
sok ponton hozta szimpatikus érintkezésbe a munkásmozgalommal. A
közvélemény mindenütt kivánja, hogy a társadalom alacsony bérek,
túlmunka, elhanyagolt gyermekkor, őrültek internálása, betegség,
baleset, iszákosság, munkanélküliség, rokkantság ellen megfelelő
orvoslást találjon a meg nem felelő és megalázó magánjótékonyság
helyett.
E czélra a modern államok közegészségi, nevelési, ipari és filantrop
gondoskodások egész sorát léptetik életbe, abból a két feltevésből
indulva ki, hogy először a munkásosztály széles rétegei képtelenek
egyénenként vagy magánszövetkezés útján megfelelőleg gondoskodni
gazdasági helyzetükkel járó számos káros és megalázó inczidens ellen;
másodszor, hogy egészséges társadalmi politika felhasználni az állam
forrásait azon czélokra, melyeket maguk meg nem valósíthatnának.
Ingyenes kórházak, aggkori nyugdíj, munkanélküliség ellen megfelelőbb
gondoskodás és bérmegállapító hivatalok ez új állami politika különböző
irányait példázzák.
Megjegyzendő, hogy mind e szolgálatoknál az állam a munkásmozgalom
elismert ténykedéseit egészíti ki vagy helyettesíti és több ponton
közvetlenül e mozgalommal működik együtt.
De a fizikai pusztulás elleni biztonság a czivilizált életre nem
elegendő alap. Minden társadalom érdeke, hogy minden tagja a
társadalomnak tett szolgálatok fejében oly jövedelmet élvezzen, amely
magát és családját teljes fizikai épségben tartsa fenn, általános és
szakkiképzésre minden megfelelő alkalmat megadjon és oly társadalmi
életet, szórakozást, szabad mozgást biztosítson, amelyre egy jó
munkásnak és polgárnak szüksége van. Már pedig a modern államférfiak
felismerik, hogy a munkások nagy tömege számára némely vagy mindezen
társadalmilag kivánatos feltétel egyéni vagy kollektiv alkudozással el
nem érhető. Sem a verseny, sem a szövetkezés a modern munkásnak nem
biztosítja kellőleg a megkövetelt munka- és életszinvonalat. Az államnak
kell kiegészítenie a munkáspolitikát. Közvetlenül két úton teszi meg
ezt. Először is kifejezetten oly szolgálati feltételeket állít fel,
amelyek egyenesen a munkásokra kedvező munkabér, munkaidő és más
munkafeltétel megállapítását czélozzák. Az ausztráliai bérhivatal e
politika legmesszebbmenő példája, amely Angliában ma még csak néhány
túlalacsony munkabérrel dolgozó iparágra szorítkozik. De nálunk az
állami beavatkozás nemcsak a közhivatalnokok növekvő számánál
érvényesül, hanem a hatóságokkal szerződő magánvállalatoknál is. Az itt
követett politika határozott elismerése annak, hogy a magánmegállapodás
nem biztosítja a társadalmi jólétre vezető munkaviszonyokat. A modern
ipari törvényhozás a gyáripar, kereskedelmi üzletek, a munkaadók
felelőssége, az üzleti záróra terén és más szabályozó törvények a
munkásvédelem teljesebb politikájának kifejezésre jutását jelenti. A mi
czivilizácziónk minimális követelményeinek megfelelő szolgálati
szinvonal kiépítésére irányuló szórványos törekvések ezek.
Megerősíti ezt az állami szabályozás egy más neme, mely a munkások
szempontjából véve a megélhetési standard javítására irányul. Ez alá
foglalható a közegészségügyi törvényhozás nagy része, az
élelmiszerhamisítás elleni törvények, veszélyes javak és szolgálatok
elleni más védelmi eszközök, míg a szabad vagy államilag segélyezett
nevelés és szórakozás, a könyvtárakat, parkokat, fürdőket és más
üdüléseket beleértve, ugyane politika irányában fekszenek. E különböző
közszolgálatok fő gazdasági hatása, hogy a munkásokat képessé teszi
keresményük jobb vagy gazdaságosabb felhasználására, mint a teljes
laissez faire rendszer mellett és közköltségen nyujt nekik oly
szolgálatokat, amelyeket nem vehetnének meg. A munkásosztályok gazdasági
érdekeinek specziális szempontjából véve az állami tevékenység e két
faja közjövedelmeket fordít minimális egyezség és tudás, élvezet, izlés,
jellem és viselkedési standard kiépítésére, azon osztályok számára,
amelyek nem képesek e dolgokról megfelelően gondoskodni munkaerejük
eladásával szerzett keresményükből. Részletes, közvetett kinálat ez a
bérügylet kedvezőtlen viszonyainak javítására.
Ez természetesen egy szélesebb látkörü társadalmi politika egyoldalú,
elfogult értelmezése. Mert, noha a közmunka és kiadás egyrésze kizárólag
a bérmunkásokra vonatkozik, nagy részének tágabb társadalmi kihatása
van. Bárha a szegényebb osztályok húzzák a legnagyobb hasznot a
közoktatásra, szórakozásra, sőt a közegészségügyre fordított összegből,
mégis helyesen hangsúlyozható, hogy a szolgálatok nem annyira egy
osztály nélkülözéseinek pótlására, mint inkább a társadalmi szervezet
egészének védelmére és javítására irányulnak. Ha az állami tevékenység
magasabb fajait vesszük szemügyre, mint a főiskolai oktatást, tudomány,
irodalom, művészetek pártolását, a forgalom előmozdítását, városok
szépítését, felismerjük, hogy a társadalmi politika mind kevésbbé esik
egybe egy osztály érdekeivel.
Ez állami szegényügyi, közoktatási, fejlesztési szolgálatok, a
védelmiekkel együtt, amelyek az államok jövedelmének oly nagy részét
emésztik fel, egy nagy és növekvő jövedelem kiadását vonják maguk után.
E jövedelemről való gondoskodás kormányzás művészetében mind nagyobb
szerepet játszik. A pénzügy legfőbb nehézsége az állam termelésében való
szerepének és ennélfogva jövedelemre való igényének hiányos ismeretéből
ered. Az a felfogás, hogy az állam egyedül az egyes polgárok élete és
vagyona védelmére áll fenn és hogy e kötelessége teljesítésére jogosult
minden polgár megadóztatására vagy anyagi viszonyaihoz vagy az állam
részéről nyujtott szolgálatok arányában, még mindig tartja magát. E
nézet hatása alatt az állam tevékenységét szigorúan korlátozták és a
közjövedelem nagyobb részét az egyes polgárok vagyona elkobzásának
tekintették.
Ma lassan kibontakozik a közjövedelem e teoriája és gyakorlata e
tévfogalmakból. Egyrészt látjuk, hogy a legtöbb czivilizált állam átlépi
a védelem nyujtására szolgáló tevékenység körét és a nemzetgazdaság
forrásai kifejlesztésére számos intézményt létesít. Másrészt látjuk,
hogy a közjövedelmeket mindinkább úgy fogják fel, mint amelyekhez az
államnak joga van, miután közszolgálatokkal megkereste. Ez utóbbi tant
még a maga teljességében nem fogadták el, kivéve a köz tulajdonát képező
iparokért fizetett jövedelmek vagy járadék tekintetében. Állami földek,
bányák vagy birtokok járadéka, a posta, városi vasút stb. haszna nyilván
ugyanúgy megkeresett jövedelem, mint a magánvállalatoké. Ahol az állam
vagy a város különleges szolgálatot teljesít és az azt igénybevevőtől
annak árát beszedi, akár kicsinyben fizettetik meg, mint a postánál,
vagy nagyban évi bérrel, a közönség nyilván más üzemekkel egy sorban áll
és ugyanoly joga van a haszonra.
Természetesen visszaélhet jogával, nagyobb árat követelvén a
méltányosnál. Rendszerint egyedárús lévén, a magánosok konkurrencziáját
megszorítván vagy kizárván, gyakran módjában áll az árak
megállapításánál visszaélni e helyzettel. Számos szolgálat a legelemibb
életszükségleteket látja el, mint a forgalmat, vizet, világítást. Ezzel
úgy növelheti jövedelmét, mint egy magános, követelvén azt, ami a
magánüzemben haszontöbblet. Néhány város és állam ezt gyakorolja,
bizonyos egyedárúságokat, mint a só, gyufa, dohány, szesz a közjövedelem
forrásának használván ki. Ezt gyakran visszaélésnek tüntetik fel, mintha
a trösztök vagy más egyedárús hasonló követeléseivel teljesen
megegyeznék. De itt nem ez az eset forog fenn. Két különbség is van. Az
állami egyedáruság haszontöbblete, bárha nincs a nyujtott specziális
szolgálattal kiérdemelve, a társadalmilag hasznos szolgálatokra
fordított jövedelmet növeli, míg egy magántröszt haszontöbblete
magánosok nem termelékeny haszontöbbletét növeli. Továbbá az állam nagy
árakat nemcsak közjövedelmi szempontból követelhet, hanem a közrend
érdekében, mint a szesznél és robbanó szereknél.
De ha a közegyedárúság nagyobb haszon követelésének eszköze, mint a
rendes üzleti egyedáruság, ez a többlet az adózás egy neme és ekként
védendő. Tehát az adónak a közjövedelem főforrását jelentő új fogalmához
kell folyamodnunk az állam és a termelési rend viszonyának megértése
végett. Ez az új felfogás gyakorlati, tapasztalati formát ölt a
megszolgált és meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésében és azon
állításban, hogy az államnak joga van az utóbbiban osztozkodni.
Nyilvánvaló, hogy a magánjövedelem és tulajdon meg nem szolgáltnak vett
elemeihez folyamodik mindinkább minden ország a fejlődő állam egyre
növekvő funkcziói teljesítésének fedezésére megkivánt jövedelem-többlet
végett. A két fogalom kölcsönhatásban van. Az a felfogás, hogy nagy meg
nem szolgált jövedelmi forrásokat lehet megcsapolni, képesíti és
buzdítja a modern államokat és városokat új alkotó szolgálatok
vállalására a közoktatás, lakás, város-szabályozás és társadalmi reform
terén, amelyek ezelőtt pénzügyileg kivihetetlennek látszottak. Másrészt
annak teljesebb megértése, hogy az állam vagy város mit tud és köteles a
közjó érdekében tenni, a kormányokat arra buzdítja, hogy a meg nem
érdemelt vagyont jobban felismerjék és szorosabban vizsgálják. A
kormányt önérdeke mindenütt arra birja, hogy több közjövedelmet vonjon
ki a meg nem érdemelt jövedelemből és vagyonból. A pénzügyek ilyen
rendszere legalább is képviseleti kormányzatú államokban a legkisebb
ellenállást váltja ki. Mindenütt látják és érzik, hogy a földjáradékból,
szeszengedélyből, osztalékokból, üzletekből származó hasznok, amelyek a
szabad verseny teljes kihatása alól el vannak vonva és a termelést és
eladási árakat szabályozhatják, oly nyereségi elemeket tartalmaznak,
amelyek az illető ipar sérelme nélkül megadóztathatók. Ha mindenfajta
meg nem szolgált jövedelem egy forrásra lenne visszavezethető, mint
Henry George egyes tanítványai teszik, vagy csak néhány világosan
megállapítható és mérhető forrásra, elég egyszerü politika lenne
keresztülerőszakolható az ily forrás közjövedelemre való fordítására.
Vagy állami egyedárúság vagy különös megadóztatás útján. Az első mód a
közhatóságok részéről a föld vagy jelenlegi, vagy várható járadékkal
biró részei megszerzésében és birtoklásában állana. E birtok-politika
hatékonysága érdekében a vasutak, bányák, kőbányák és esetleg épületek
köztulajdonba jutása és állami kezelése lehet szükséges, oly szoros
lévén ezek és a föld közötti viszony, hogy abból járadékot szivhatnak
fel. Evvel együtt járna más természetes javak köztulajdona és más
természetes egyedárúságé, mint a szesz kicsinyben árúsítása, bankügy és
biztosítás, távirda, távbeszélő, a forgalom és érintkezés más eszközei,
a fő községi szolgálatok és talán egyes felosztási szolgálatok,
amelyeknél magánosok a köz kárára valószinüen hamisítanának, vagy a
versenyt kizárnák. E korlátolt államszocziálizmus, bárha a versenyben
más szempontok kivánják, mint a közönség védelme a magas árak vagy a
szolgálatok vagy javak rosszasága ellen, első sorban a közjövedelem
szerzését szolgálnák. Az államnak egyedárúságok birásából és
gyakorlásából nyujtanak jövedelmet.
A másik módszer az volna, hogy a föld, a vasútak és más
jövedelemfelesleget hozó eszközök magántulajdonban és magánhasználatban
maradnak, de e feleslegből annyit adnak az államnak, amennyire az
egyenes adókból szüksége lenne. A közgazdák megegyeznek abban, hogy a
föld gazdasági járadékának adója nem hárítható át és nemcsak, hogy nem
befolyásolja károsan a föld társadalmilag előnyös használatát, hanem úgy
alkalmazható, hogy ezen használatot előmozdítsa. Ami áll a
földjáradékra, áll más egyedárúsági értékekre is. Miután az egyedárús
már úgy állapította meg az általa nyujtott javak vagy szolgálatok utáni
járadékot vagy más terhet, hogy a lehető legnagyobb jövedelmet hozza,
rendesen nem fizetődnék ki neki, hogy a megadóztatás következtében
felemelje az árakat. A megadózás valószinüleg a gazdaságosabb termelési
eljárásra ösztönzi, amint a földbirtokost földjének jövedelmezőbb
használására birja. Nem fogja a termelés korlátozására birni vagy arra,
hogy eddig nyujtott személyes szolgálatokat megtagadjon. Az
egyedárúságok megadóztatásának ezen gazdasági teoriáját általában
elfogadják.
De a termelési eljárásoknak itt munkánkban kifejtett analizise sokkal
tágabb és változatosabb alkalmazást enged meg. Mert, ha nemcsak a föld
birtokából vagy néhány határozott egyedárúságból fakad a
jövedelem-felesleg, hanem nagyszámú és változatos körülményekből,
amelyek bizonyos tőkének vagy képességnek, amely így előnyben van,
ritkasági értéket adnak, a közjövedelem részére megadózás útján
felhasználható felesleg összege nagy mértékben fokozódik. Az üzleti
trösztök, kartellek, áregyezmények hasznothajtó gyümölcsei, a
tőzsde-manőverekkel a vámokból, vagy más közintézkedésekből,
találmányokból, jobb üzemszervezetből, magas bérekből, fizetésekből
származó nyereségek mind különböző mértékben vonhatók megadózás alá. Az
a tény, hogy a legtöbb ily üzleti vagy professzionális tevékenység
hasznos személyes tevékenység önkéntes kifejtésével jár, komplikálja
ugyan az adópolitikát, de elveit nem érinti. A belőlük származó
jövedelmek bizonyos ritkasági elemeket tartalmaznak, meg nem szolgált
elemeket, amelyek ugyan közvetlenül el nem választhatók a képesség
szükséges dijjazásától, vagy a minimális haszontól vagy kamattól,
mindazonáltal alkalmas adótárgyak. Némelyik meghaladja a városi
telkekből, szeszkimérési engedélyekből nyert jövedelmeket és tartósabb,
mint azok, mások esetlegesek és hullámzók. De a nem termelékeny
feleslegnek igen nagy részét képezvén, a közérdek politikája megkivánja,
hogy mint a közjövedelem forrását kellőleg figyelembe vegyük.
Bonyolult voltuk, megmérésük nehézsége különleges megadóztatásra
alkalmatlanná teszi őket. Ez inkább mulékony feleslegek különfélesége,
bonyolultsága és mértéke szolgáltatja az általános fokozatos jövedelmi
adó igazi gazdasági igazolását. Minden olyan adó, amely tisztán
megélhetési és növekedési költségeket sujt, azaz csak a munkabért, a
minimális kamatot, hasznot, vagy a képességnek más fizetését éri, rossz
adó. Mert egy termelő erő hatékonyságát rontván, a javak jövő termelését
támadja meg és a jövő közjövedelemnek megadóztatható feleslegét
csökkenti. Minden adózás tehát csak az improduktiv fölöslegre
szorítkozzék, annyit vonván el belőle, amennyit az állam előnyösen
felhasználhat a közszolgálatok ellátása és fejlesztése czéljaira. Az
általános jövedelmi és örökösödési adók, amelyek jelentősége a legtöbb
czivilizált államban növekszik, az adózás biztosítására a legjobb
eszközök. Fokozatosságuk avval igazolható, hogy a nem termelékeny
felesleg aránya közvetlenül változik a jövedelem vagy birtok
nagyságával. E feltevést kétségtelenül valónak fogadhatjuk el. Minél
nagyobb a jövedelem vagy birtok – annál nagyobb nem termelékeny
felesleget hajt rendszerint és annál nagyobb mértékben adóztatható meg a
jövedelmet nyerő termelő erőre való káros hatás nélkül.
A meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésének nehézsége a
megérdemelt jövedelemtől, amelybe gyakran bele van foglalva, az államot
kisérleti eljárásra birja. Nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik a nagy
jövedelmekből a fölösleg megadóztatására irányuló törekvés. Gyakran
elrejthető a jövedelem és a modern nemzetközi pénzügyi viszonyok
lehetővé teszik, hogy bizonyos feleslegek a megadózást elkerüljék, a
külföldön merülvén fel és haza más formában kerülvén. Amint az üzleti
világ mind nemzetközibbé lesz, igen nehéz lesz mindegyik államnak a
másik megelőzése a folyó jövedelem megadóztatásában. Részben e
nehézségek elhárítására, de még inkább annálfogva, mert az örökségek meg
nem szolgált jövedelmet jelentenek az örökösök részéről, az örökösödési
adó igénybevételére nagyobb a hajlandóság, mint a jövedelmi adó
növelésére.
Inkább a pénzügyi opportunizmus, mint gazdasági teoriák megértése és
elfogadása hajtotta az államférfiakat ezen jövedelmi források felé. De
különösen szükséges, hogy azok, akik a modern állandó jövedelmi
szükséglet növekedésének nehézségeit oldják meg, megértsék, mik az
adózás helyes forrásai és mi az észszerü megadóztatási mód. Az adózás
nem az egyes polgárok megszolgált javának vagy jövedelmének, egyéni
erőfeszítésük és képességük eredményének elkobzása. Eszköz az, amelylyel
a társadalmi tevékenységek és szükségletek képviselője, az állam igényét
érvényesíti a társadalom által az egyes egyéneknek nyujtott különböző
segítségekkel megszolgált jövedelemre. Az állam adók útján szedi be
jövedelmét és amennyiben helyesen vezetik, a társadalomnak nyujtott
szolgálatai fejlesztésére és javítására és a védelemre fordítja.