Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy
tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom
takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven
kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért
eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek,
vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők
tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen
árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják
eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát
tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti
ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a
szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért
fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek és
a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket
a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers
anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen
halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna
betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők,
hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy
változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta
munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket,
melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny
szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt
magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja
kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért
árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a
termelési költségeket és az értéktöbbletet. Megeshetik, hogy az a húsz
shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos,
tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért
fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget
kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely
buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje
dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora
összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát
«értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve,
ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló,
mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú
történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.
Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem
tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön
fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő
földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az
«értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta
földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes
készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az
ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló
ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek
egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel
több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát
termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek
«ritkasága» emeli a komlóárakat. Természetesen az, amit «különbözeti»
járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó
és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti
az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott
mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik
hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy
másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze
sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi
a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.
Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más
hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják
azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg
van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát,
ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja,
a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket
épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a
legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok
a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek,
mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn
belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.
Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s
melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb.
ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek
abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.
Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési
tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos
minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez»
képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink,
kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől,
természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző
alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete
szerint a versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan
fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos
tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt
Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az
emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas
és azután utólag teszünk engedményeket esetről-esetre való
rugalmatlanságának. Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális
vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a
bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész
mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek
elmélete nélkül.
Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a
forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások
kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában
és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy
pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.
Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden
részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes
résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei
kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél
termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy
rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel _együtt_
adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem
és kinálati ár változik, lévén a legnagyobb az üzletek legkiválóbb
tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban.
Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát
termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz,
amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a
föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm
búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő
munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb
mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként
ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az
összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb
arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.
Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú
üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti
árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka
fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a
minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban,
mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek
ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a
befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.
Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de
amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra
többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is
képviselve van az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek
ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely
kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű
haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek
árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó
búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm
búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a
földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet
termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az
értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld
annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá
egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka
végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott
volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti
költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.
Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba
vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit
és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető
egynémely rossz földön is.
Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az
aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának
abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas
árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt
gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, igaz, hogy a termelés
eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket
magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy
kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb
gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut
a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek
hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka
folytatására.
Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem
függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől,
amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az
árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az
árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a
«marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak
csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák,
hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati
árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül
szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet,
vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut
és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak
hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a
használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a
létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni
fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni
a használatból.
Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a
legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges
átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés
zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma
felszerelésüek. Csaknem valamennyi, ugyanazon szakmabeli gyár és telep
modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan
elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.
Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek
ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek
anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából.
Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a
versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely
hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető
iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy
tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető
termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve
szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.
Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges
előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában,
vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és
olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus.
Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú
gépeivel és üzleti módszereivel küzködik fenmaradásáért és várja korai
végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső
és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az
árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az
egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik,
fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy
megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul
versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy
bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az
aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett
termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére
vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy
tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.
Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és
eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly
finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.
Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és versenyezhet,
ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem kiválása lesz, amelyek
kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek fogják a rendes termelési
költséget meghatározni és az eladási árakat is. Ha ezen iparágakban a
verseny szövetkezéseket és megegyezéseket enged meg, kartellek vagy
trösztök állanak elő és még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják
meghatározni az árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A
termelés megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes
haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem pedig
a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a ringárakat,
iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil tröszt a
petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt a czérna
árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább, mintsem
veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az iparágak
viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több termelő szerez
azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai mind egyöntetübbekké
válnak és az elfogadott formáktól eltérő versenyüzemek száma csekélyebb
lesz. Természetesen mindig igaz marad, hogy kivételes képességek,
rendszer vagy különös előnyök (szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó
piacz kizárólagossága) egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a
rendes piaczi árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat
rendes viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.
De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen
kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része kerül
kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik a
gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják. Ha
ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi kinálatot
megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az eladási árakat,
hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági többletet ütnek.
Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat megkaparítani. A kinálat
50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot és árakat eléggé
befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen vannak és nem járnak
el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis helyein olcsóbb árak mellett
eredményesen lehet is versenyezni, másutt egyedárusági viszonyok
lehetségesek.
Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha a
nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb
piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének helyzete
és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb ércz és
szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi alkalmatosságok
teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett versenyezzenek. Ez alapon
keletkezett a Standard Oil Company. Néha a közönség előszeretete vagy
kiváltságok – tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek,
egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket
ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság
sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes esetekben
lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését is. E
forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb
illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.
Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb arányú
vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező, mint a
kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány óriási vállalat
karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott öldöklő harcz után
egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a verseny önmagát
szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt vagy szövetséget
juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a fogyasztók számára
diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern kialakulása – úgy
látszik – e nézetet támogatja. A modern géptechnika, forgalom, hitel
lehetetlenné tette számos iparágban a kis vállalatok fenmaradását, az
iparágat néhány óriás társaságnak szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú
iparágban ez az irány jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi,
bányászati, kereskedelmi és pénzügyi ágakban egyaránt.
Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az
összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is
számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig önállóak,
többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől függésben, amelyeknek a
kisebb szükségleteit ők látják el. De minden nagy iparvidéken számos kis
üzem eredeti függetlenségben marad fenn, amely otthon munkával vagy kis
műhelyben olcsó gépezettel és hajtóerővel dolgozik.
Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak. Ahol a
személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet alapja, a nagy
vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A szabóipar nem fejlődik
a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl, amelyek már nem engednék meg a
személyes, részletes igazgatást. Minden luxusiparágban, ahol a kereslet
állandóan változatos, és ahol az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis
vállalatokat találunk. A javítás számos iparosnak nyujt megélhetést,
mint pl. czipésznek, kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy
üzem termeli. A mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát
a legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok
folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az
óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi üzlet
alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál nagy
mértékben fenmaradtak.
Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet állítani,
hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a kicsinél
olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem következik, hogy a
még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné. Még az oly vállalatoknál
is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a vállalatnak egy bizonyos
határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat nagysága és szervezete
bizonyos határokat túllép, a részek együttműködésének központi
ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár; amely a kiterjesztéssel járó
előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem elérte azt a határt, hogy a
legjobb feltételek mellett vehet nyers anyagokat, szervezheti a munkát,
piaczra hozhatja termékeit, minden további terjesztése gyengíti és
csökkenti jövedelmezőségét. A különböző iparágakban igen változó a
legnagyobb termelékenység határa. Néhány iparágban csak óriás üzem
érheti el, amely elnyelte versenytársait, egyedül látja el a piaczot,
egyedárúsága van. De az ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly
államokban sem, ahol a védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán
a nagyság előnye a természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán
szerzi meg azt az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő
szabhatná meg az árakat.
A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek vannak
kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem pedig a teljes
monopoliuménak. A nagybani termelés gazdaságossága ritkán szolgáltatja
ki egy vállalatnak a piaczot, de gyakran csökkenti a versenyképesek
számát annyira, hogy egyezményileg állapíthatják meg a termelést és
jelentékenyebb haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy
czégei állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel
és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a
tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában
hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti vállalatok
állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat létesítenek,
szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket alapítanak. Akárhová is
tekintünk a modern iparban, az egyezmények épp oly reális és majdnem oly
általános jellegű jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig
bármely formájú egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó
ereje és értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak
cseréje piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható
figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.
Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének alapos
tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain termelési
költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a fölösleg a piaczi
árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi stádiumokra áthárul,
végül pedig megnövekedvén, az eladási árban a költségek és feleslegek
szétválaszthatatlanul összegabalyodnak. Természetes, hogy a különböző
czikkeknél e két elem aránya igen változó.